🕑 Olvasási idő: 1 perc

 

Ott várlak majd zsebre tett kézzel,
ahol a szökőkút egymás mellett felfutó színes vízsugarai összeérnek,
ahol a letaposott újságok, és az elkenődött szempillafestékek
meg az elmosódó léptek, a zajos bérházak
sarkain a fénylő máz – lila a kékkel –
mind találkoznak, s bennem újra élnek
reggeleken, mikor a napkelték nem csak vannak,
a csigalépcső árnyékában a szavak meg-megakadnak,
mint reszkető ujjak a hajban,
aztán cserélgetünk ősrégi családi fotókat,
belecsúszunk emlékekbe észrevétlenül,
hogy elmondhassuk: ez a nap sem telt tétlenül,
pedig csak hazudunk magunknak egy áporodott mellékutcában
minden hajnalban, kábé ebben az órában,
amíg a mutató el nem éri a hetet,
és magunkra nem vesszük a nagy, komoly életet,
és a város újra megtelik –
Én várlak majd cudarul, zsebre tett kézzel
másnap reggelig

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük