Körben fehér falak, félbetört ecsetek,
rohanok a darabos felületen keresztül,
keresve tereket magamban, neveket,
de én csak mint az összekócolt jelentések,
ezer mázolt vonalban terjedek szerteszét.
És elmesélni a szobában hanyagul kiragasztott poszterek színeit,
lépésekben haladva magamban, körben, egyre beljebb
megállni, rájönni: középen most sincsen itt
semmi több, csak a túlfutott képek,
amik hullanak belőlem százfelé, mint pár rossz szokás,
épülnek belőlük az egy szinten levő emeletek,
aztán lépcsőn mégis felesés, magamon – azt hiszem – túljutás.
És mesélni, mesélni arról, hogyan láttalak,
mikor ingáztál egyik helyről a másikra,
és az éles fények összefontak bennem valami mássá,
felülről összecsapott félegésszé:
zuhantál ezerféle állapotba, millió apró érthetetlen fázisba.
És csomagoltalak a jó előre vetített sárgába, kékbe,
bontottalak, rakosgattalak, de hiába: nem vagy más,
nem több annál, amit hagytam neked,
csak foltozod bennem a sok egymást követő kihagyást.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük