Távol innen,
elhagytam egy darabot magamból.
Visszahúzott – visszamentem.
Végül,
már nem mentem többet.
Azt a darabot pedig otthagytam, nálad,
távol innen.

 

Az apró töredékek pedig
(még ha észre sem veszed),
ott vannak az ágyad melegében,
a párnád lágyságában,
a vacsorád ízében,
kedvenc dalod dallamában,
reggeli kávéd csodájában,
fésűben ragadt hajszálak közt,
szíved legmélyén.

 

Nyomokat akarok hagyni.

 

A darabok gyűlnek, az idő telik,
távol innen, továbbszórom töredékem.
Néha kicsit fáj,
Néha örömmel teszem,
de meg kell válnom tőlük.
Nyomokat kell hagynom.

 

Elmenni, innen távol,
és hagyni valamit minden tájon.
Egy balulsült első benyomást,
egy ismeretlen egymásra mosolygást,
egy pillanatnyi néma csendet,
egy nevetésekkel töltött ötpercet,
egy kínos, sajnos-feltett kérdést,
egy bókoló – huncut – kijelentést,
egy darabot magamból emberekben –
vigyék távol innen, mindenfelé.

 

Éntöredék – pontosan itt is.
Tintanyomok papíron,
rengeteg a töredék.
De itthagyni nem fogom, – 
viszem őket távol, mindenfelé.
Eljutok emberekhez,
otthonokhoz,
párnák alá,
vacsorák utánra, 
kávék mellé – 
lelkek s szívek elé –
átjutnak éntöredékeim emberekbe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük