Újra eljött a nyár a téli hidegbe veled,
Hogy felszálljanak a decemberi ködfoltok,
S egy havas tisztáson az ezüst holdfény remeg,
És mi – kéz a kézben – ott sétálunk, én… Teveled.

Mellettünk a földön tarka írisz szőnyeg,
És lassan lépdelünk az ösvényen;
Hiába a köd, mint kétes, csalfa szőttes,
Felszáll a szenvedély melegében.

Mint megannyi mosoly a csillagok az égen:
Köröttünk ezer fényes lepke színpompás raja,
Vezetnek az úton – mintha száz fáklya égne – ,
S egy tisztásra érünk, s ott csörgedez egy kis patak.

A hűs patak mellett egy fa álldogál hófehéren,
És a sok virág lefelé húzza ágait;
Felnyúlok egyért – amíg mi ott állunk, kéz a kézben,
Sötét hajadba fűzve a mirtusz szirmait.

Rám nézel, és a kezed megszorítja kezem,
– a mirtuszon táncot járnak a csillagok –
Cseresznye ajkad lágy íve enyhén megremeg,
És megszólalsz édes, hangtalan hangodon:

„De mondd csak! Bízhatok-e, mint most, később is benned?
Szíved örül-e majd, ha szívem örül?
Kinyújtod-e értem, ha kezem keresi kezed,
Mert árnyék jő a fák sötétje közül?

Velem maradsz-e mindig, itt mellettem,
Nem engedve csábító nimfák hívásának?
Átölelsz-e majd, megóvva így lelkem,
Ha eltölti a bú, és a keserű bánat?”

Ha velem jössz az úton, mit bevilágít fényed,
El nem tévedünk azon, kéz a kézben járva.
Nincsen tündér se nimfa, mely felülmúlna téged,
És nevetünk majd a végtelen boldogságban.

Átölellek majd mindig. Én szeretlek, Te szeretsz,
S elkerül téged bánat és fájdalom,
És az én szívem is boldog, ha Te velem nevetsz,
Örömkönnyekkel angyali arcodon.

Hisz újra itt a nyár a téli hidegben veled,
Átmelegítve a lelkemet és szívemet.
S egy havas tisztáson az ezüst holdfény remeg,
És mi – kéz a kézben – ott sétálunk, én… Teveled.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük