Olyan szép a falon csüngő alak
csak alig más, mégis ugyanaz,
hozzá érnék, de a tükör nem hagyja.

Kérkedve mutatja mennyivel jobb, szebb
Lágyabb a mosolya, sugárzóbb a szeme
és én semmi vagyok mellette.

Megszeppent mása vagyok magamnak,
kínzó önámítás, torkot fojtogató hazugság,
harmatos reggelen fűbe riport tulipán.

Szép és elegáns, mi én sosem lehetek,
mosolya bénítón fehér, de én sosem nevetek,
minden porcikája pontos ellentétem.

És mégis ugyanaz a virág néz vissza rám,
pont olyan vérvörös a szirma és hosszú a szára,
tűhegyes zöld levele, ez is én vagyok, talán.

Egy pillanatra hittem, lehetek  én is szép
és villant a vaku, kattant a gép,
összetört az elkészült kép.

Odalett minden, a báj, a gyönyör,
arcomon mosoly helyett ül a könyör;
Hadd legyek egyszer én is másnak öröm.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük