🕑 Olvasási idő: 1 perc

Gyermeki gondolatok sütnek be az apró lyukakon.

Elképzeljük még egyszer, milyen is volt,

mikor azért nem kanyarodtunk,

nehogy összefussunk a

szörnyekkel, farkasokkal, halott emberekkel.

A mi világunkban ők már nem léteznek többé.

Csontvázak magyarázzák,

melyik zsákutca a kijárat,

nem menekülünk.

Jobbra körbeérünk,

balra üregek az úton,

egyenesen feketeség,

mögöttünk sötétség,

és ha még egyet pislogsz, ő fog dönteni.

Előreszalad, felveri a port,

egyre jobban köhögünk,

nevet, itt a vég.

Nincs kanyarodási lehetőség,

reflexből szagolunk a levegőbe,

érezzük a fű illatát,

de az ablakokon csak a száraz földet látjuk,

vagy a libasorban haladó lábnyomainkat.

Egy korty víz, azt érzem segít,

még mélyebbről jön az inger és

próbálom elfojtani,

de a csontváz halad,

már vele együtt nevetünk mi is.

Falba ütközünk, elengeded kezem,

a gyermekmesék valóra válnak.

Felnőttként fordulok vissza,

öregként haladok tovább,

gondolataimban a zenélő csillagra gondolok,

ami kopott szemmel nézett és énekelt

és nyugtatott és riasztott

és altatott és ébresztett

és mindig téged kértelek hogy húzd fel.

Buszra ültettél, miközben azt ígérted, ha leszállunk

majd újra beszélhetek vele,

és az erőd felé menet csak őt néztem.

Levezettél a sötétbe és

azt mondtad tudod hol van a kijárat,

de csak körbe és körbe mentünk, majd

meséltél a szörnyekről és hogy óvatosan kanyarodjak

mert valaki majd megijeszt.

Visszafordulni nem szabad.

Felnőttként aranyoztad be napjaimat

de az ablakok egyre szűkültek és a föld

szépen lassan eltakarta őket.

 

A füvön sétálunk,

nevetünk a délelőttön,

sírunk a múlton.

Pedig te nem is tudod mit jelent az erőd.

Csak azt reméled végre nem otthon fogunk ülni.

Végre nem a dobozt bámuljuk,

vagy jó esetben egymást,

rosszabb esetben magunkat.

Leülök a fűbe,

a labirintus véget ért,

megtaláltam a kiutat,

szorítok egyet kezed emlékén.

Felnevetek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük