🕑 Olvasási idő: 3 perc

A férfi rácsap az asztalra. Egész feje vörösen virít a hófehér szobában, homlokán kiduzzadnak az erek. Kézfejét ökölbe szorítva dülledt szemekkel néz rám.
– Mondja el.
Több mint egy napja ülök székhez kötözve egy fehér, ablaktalan szobában. Az ajtón kitört üvegek vannak, s egy apró lámpa világít az asztalon. Ételmaradványok a földön. A tegnap esti alma elkezdett rohadni. Étvágygerjesztő.
– NEM HALLOTTA? MONDJA EL!.
Naiv. Túl naiv. Pont mint az emberek.
– Azt akarja, hogy erőszakhoz folyamodjak mi? Tudom mit akar. Nem fogom megütni. Nem azért mert nem fájna nekem. Itt más lesz a megoldás.
– Azt hiszem maga nem tudja, kivel van dolga.
– Akkor magyarázza el.
Soha nem értettem, miért kell az asztalra olyan dolgokat pakolni, melyek egyszer úgyis lekerülnek onnan. Igen, a rengeteg lapra, pár tollra és bögrékre gondolok. Na meg a tányérra, melyről egy falat sem hiányzott.
Nem akarok itt lenni többet. Szabad akarok lenni és vissza akarok térni a lakhelyemre. Hiányoznak már a régi ismerősök, és a tél is hamarosan beköszönt.
– Bementem a városba….
– A városba?
– Igen. És hihetetlen dolgokat tapasztaltam. Az emberek amikor először megláttak üldözni kezdtek, majd két fiatal elfogott. Bevittek a vezetőhöz, aki egy hatalmas várban lakik. Rengeteg ember veszi körül. Táncosok, akik az ünnepélyeket vezetik, énekesek, akik a mindennapokat tarkítják. Hölgyek akik az ételt és a tisztaságot biztosítják. Haszonállatok és díszként tartott jószágok szaladgáltak mindenfelé a takaros kis udvarban. Persze a várat körülvették hatalmas kerítéssel, és egy kapun lehetett kibe közlekedni, melyet a régi módon katonák őriztek.
Találkoznom kellett pár tudóssal, akik nem tudtak mit megállapítani a kilétemről. Kaptam egy szobát az eredetileg börtönnek kialakított hotelban. Hasonlított arra, mint ez, csak abban volt egy ágy, és az étel vagy szilárd volt és bedobták, vagy pedig egy tálcán csúsztatták be. Nem sokáig maradtam ott, talán egy hétig. Fegyveres emberek vezettek be a főépületbe, ahol egy kis szobában ott üldögélt az uralkodó.
Nem tudott mozogni. Fejét néha-néha megmozdította, beszélni is csak akkor beszélt, ha törvénykeznie kellett vagy valamilyen döntést meghozni. Csak bámult ki az ablakon. Hihetetlen volt. És utána belegondoltam, emberek ezrei hallgatnak a szavára, tesznek úgy, ahogyan ő parancsolja.
Rám nézett, pislogott egyet, majd egy nevet ordított, melyet még soha életemben nem hallottam. Egy magas fiú sétált be az ajtón. Nem tűnt túl idősnek, arcán semmi ránc nem volt, mégis a bajusza és az apró szakálla férfiassá tette. Mögötte sétált még két lány, és egy fiú.
– Uram, mit tegyünk vele?
– Amit akartok. Rátok bízom.
És elvittek magukkal. Nem a cellába, hanem felfelé a vár lépcsőjén, majd egy hatalmas terembe. Mindenhol polcok, s rajtuk könyvek. Papírok, tollak a földön, jegyzetek a fákra ragasztva, s a terem közepén rengeteg fotel, melyet kör alakban helyeztek el.
A legmagasabb felkapott, magával vitt, s ledobott egy székbe. Mesélnem kellett nekik. Új volt a tapasztalat, akármennyire sokat olvastak, még nem tapasztalták a találkozást.
Bemutatkoztam, meséltem az országunkról. Meséltem magamról, a szokásaimról, majd végre-valahára sikerült szóra bírnom az egyik fiatal hölgyet. Elmesélte, ők a király írnokai. Naphosszakat töltenek üldögéléssel és írással, hogy a legendák, melyek a birodalom körül keringenek, ne vesszenek el.
Itták a szavaimat. Leírtak mindent, amilyen gyorsan csak lehet, de ahogy láttam csak jegyzeteltek. Hoztak be nekem a sajátjuk mellé matracot, ágyneműt, s amikor este még félálomban feküdtem, láttam, hogy mindannyian szorgosan körmölnek. Nem tudtam elképzelni miért teszik.
Pár hét után megmutatták az eddigieket. Díszes borító fedte, de az is csak egy egyszerű lap volt. Kihajtottam az összefűzött halmot, s láttam egy rajzot rólam, mögöttem egy kitalált tájat, mely valóban nagyon hasonlított a szülőfalvamról. Nem csoda hogy olyan sokat kérdezgettek róla.
Írásokkal volt tele. Mindegyik rólam szólt, vagy a családomról, a családfámról, a világomról. A szokásokról, ételekről, melyeket csak mi eszünk. Hihetetlen volt.
Csak ültem és olvastam a gyönyörű kézírással összeszedett dolgokat, majd egy idő után becsuktam, s rápillantottam a címre:
Rakunizmus
Ott, ők, az a négy fiatal megteremtette a Rakunizmust.
Egy hétre rá haza kellett mennem, mert a családom és az ottani élet már hiányolt. Fontos része voltam.
Maga is azért hivatott be emiatt, mert nem akarja, hogy valami problémát okozzon a rendszerbe.
Hazautaztam körülbelül egy hónap után, melyet ott töltöttem.
Rá egy évre újra meglátogattam a fiatalokat. Több embert vontak be.
Bővítették a könyvet.
Bővítették a könyvtárat, s különböző plakátokkal, rajzokkal díszítették.
Évente mindig meglátogatom a várost. Nekem, és nekik is kell ez a kikapcsolódást, ezt meg kell értenie, s ezt az egészet bárki más megtehette volna, a szeretetük melyet irántunk táplálnak, mindenkivel ugyan ezt érné el. Elhúzódott az idei látogatás. Bemutattak egyesével mindenkit. Rengeteg értékes emberrel találkoztam, akik mindannyian életerős, vidám fiatalok. Sokszínű társaság alakult ki, s lassan kezd kevés lenni számomra az évi egy látogatás, viszont ők nem jöhetnek ide.
Rakunizmus. Létezik.
– Rakunizmus mi? Maga meg van bolondulva?
– Dehogy vagyok. Tessék. Itt egy példány. Lapozzon bele. Nézelődjön. Kapcsolódjon ki. Szép ez a világnézet, mellyel tekintenek a fajunkra. És fogalmam sincs, közülünk valaki eddig ezt miért nem próbálta meg.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük