🕑 Olvasási idő: 4 perc

[Beküldött írás | Értékelés: 4,5/5]
Szerző elérhetősége:
www.camilleglanwillewithlucienbass.blogspot.hu

„A látszat, néha csal”

Futok.
Jobb híján.

Érzem a szúrást a mellkasomban, a nyilalló fájdalmat a térdemben, egészen a bokáimig, de én csak futok tovább, megállás nélkül. Nem maradhatok itt, nem. De mind hiába, lehull a fal, nekem pedig irányt kell váltanom. Az utcák egyre szűkülnek, nekem pedig időbe telik, mire rájövök, hogy az eső is eleredt. Istenem, ne! Ki kell, ki akarok jutni innen! A lábam megcsúszik a kövön, én pedig elesek. Ott fekszek, arcomba hull az eső. A falak továbbra is közelednek. Szorosan lehunyom a szemem és fohászkodom, hogy gyors legyen. Mikor már érzem, ahogy bezárul a kör, egy kar ragad meg és az utolsó pillanatban kihúz a falak közül, melyek nélkülem könnyedén záródnak be.
Ruháim már teljesen átáztak, fogaim vacognak. A kezem valami puhát, mégis kellemetlen érzést kiváltó valamit tapint meg. Még mielőtt lenéznék, hogy meggyőződjek arról, amit már úgy is sejtek, felnézek arra, akinek az életemet köszönhetem. Zöld szeme csillog az adrenalintól, barna hajából csöpög a víz, arcán féloldalas mosoly játszik. Nem szól semmit. Tudom, hogy meg kellene szólalnom, meg kellene köszönnöm, hisz, ha ő nincs, már én se lennék. De a szavak nem jönnek az ajkamra.
Egy pillanatra, az idő egy ezred pillanatára lehunyom a szemem és mély levegőt veszek, majd ismét kinyitom, és lenézek. Tudtam mit fogok látni, de még is sokkoló, hogy egy ilyen egyszerű dolog hogy meg tudja rémiszteni az embert. Ujjaim közé vettem, majd az arcom elé emeltem, az eső miatt szinte azonnal szétmállót.
Papír.
Az egész várost beborított a papír. Olyan volt az egész, olyan, mint egy… mint egy…
Papírváros.

Olyan egyenes háttal ültem fel, mint aki épp karót nyelt. Pislognom kellett párat, hogy szememnek legyen ideje alkalmazkodni a sötéthez. Megint ugyanaz az álom. Az egész világot beborítja a papír, míg végül a városok eltűnnek. A falak életre kelnek, és napnyugta után az emberek – már akik még megmaradtak – meghalnak. A világban kevés olyan hely maradt, ahol bárki életben tud maradni.
Lerúgtam magamról a takarót és beleléptem a bakancsomba. Egy kis friss levegő biztosan jót tesz. Bár veszélyes kimerészkednem, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de amíg itt maradok a közelben, és nem megyek messzire, nem lehet bajom. Beletúrtam rövid barna hajamba. Mennyi ideje is már? Két év? Vagy talán már három? Nem tudom pontosan. A folyamat annyira lassú volt, hogy sok időbe telt, mire rájöttünk, hogy mi is történik velünk. Hogy történik egyáltalán velünk valami, és már semmi sem normális.
Kiléptem a folyosóra, ahol az általam már jól ismert őr állt. Biccentettem felé, majd ő is felém. Tudták, hogy szokásom ki menni, és nem állítottak meg, mindent a saját felelősségemre csináltam és mindaddig, amíg nem fenyegette a kolóniánkat, egy szavuk sem volt felém. Egy elhagyatott épületben voltunk, valaha gyár lehetett, ma már huszonöt embernek ad otthon és védelmet.
Felmentem az emeletre, hosszú kígyózó lépcsőket kellett megmászni. Amikor felérek, egy vasajtóval találom magam szembe, amit szinte már teljesen megevett a rozsda. Az ajtó nehezen adja magát, vállal kell megtaszítanom, hogy kinyíljon. Az egész lépcsőház visszhangzik a nyikorgástól. Feláll tőle a karomon a szőr. Kilépek, arcomat azonnal megcsapja a hűvös levegő. A hold enyhén világít, de attól még jól az orrom elé kell nézzek, nehogy közelebbi ismeretséget kössek a betonnal.
Egyik pillanatról, a másikra kezdtek hullani a papírok az égből, de egy árva repülő, vagy helikopter nem volt sehol. Az emberek azt gondolták, „na, megint kitaláltak valami újat” Ezek a papírok sem voltak immúnisak az esőre, de volt valami egészen különös bennük. Az, ahogy megkapaszkodtak a fákon, az épületeken, az embereken, már igen különös volt. Hetekig esett a papíreső, s csak utána kezdődtek a furcsaságok. Egy kislány karjára tekerőzött a papír, majd feljebb kúszott és megölte őt. A Papír, megfojtotta azt a kislányt. Szinte még most is hallom a sikolyát. Akkor tőrt ki a pánik. De nem lehetett mit tenni, valahogy, mindig bejutottak a papírok, mindenhova, míg nem, minden várost ellepett a papírok tömege.
Régebben nappal is és este is érkeztek a papírok, de most, már csak este, amikor nem látjuk őket. Tudom, hogy van valami logika benne, lennie kell, de valahogy mégsem jövök rá. Leülök az épület szélére és lenézek. Néhány őrt látok, ahogy kémlelnek, mintha bárki is lenne ott. Mind tudjuk, hogy senki sincs a közelben és senki sem jön megmenti minket. Magunkra maradtunk.
Halk kopogó hangokat hallok mögülem. Régebben megijedtem volna, de ma már nem az ember a legveszélyesebb a világban. Milyen nevetséges, arra gondolni, hogy egy papír meg tud ölni. Pedig így van. Óvakodj az égből hullott papíroktól! Ezt mondják, ezt tanítják, azoknak, akik még életben maradtak. Főleg a kis gyermekeknek, nekik nagyon a fejükbe verik. A hang elmúlik, engem pedig megcsap a liliom, immár ismerős illata. Mélyet lélegzek, ez az illat jelenti számomra a megváltást.
– Mit keresel kint, Íjász? – hangja lágy és selymes volt, mint a legfrissebb nektár. Leült mellém, én pedig belenéztem azokba a smaragd szemekbe. Mint mindig, most is megbabonáznak.
– Archer! – mondom nyomatékosan. Bármennyire is megnyugtat a jelenléte, az őrületbe kerget, hogy akinek csak tudja, lefordítja a nevét, és úgy szólítja az illetőt. Komolyan bosszantó tud lenni. – Én se azt mondom, hogy Gyémánt, hanem hogy Diamond. – sóhajtok és legyintek egyet. Sokszor végig mentünk már ezen, de a végén mindig ez a makacs nőszemély nyert, akinek az életemet köszönhetem.
– Rendben! Archer, mit keresel kint? – felhúzott szemöldökkel nézek rá. Lehetséges, hogy megadta magát? Pedig, teljesen úgy hangzott. Nem felelek, tudom hogy nem kell, ő e nélkül is megért. – Álmok. Kifürkészhetetlenek, talán ha Csillagot kérdezed, ő segíthetne neked. – kezét a feje alá téve hátra dől. Nem ostobaság, amit mond, de Stella sem tudott nekem segíteni. Én is ledőlök mellé, és az eget kezdem el kémlelni. Tudjuk, hogy veszélyes amit csinálunk, hisz este van, bármikor békésről katasztrófába torkolhat minden. Mi pedig, garantáltan hallottak vagyunk.
Diamondnak van egy elmélete, mi szerint mi csak egy bábok vagyunk. Egy kísérlet részesei. Ami vagy sikerül, vagy nem. De az eddigiek alapján, nekem úgy tűnik, hogy nem valami sikeres. Hisz az emberek meghaltak, mi siker lehet ebben? Életeket áldozni fel valami ostobaság miatt… elképzelni sem tudok ilyet. Pedig valakinek mozgatnia kell a szálakat, ha ennyire logikus, jó felépítésű minden. Lennie kell racionális válasznak.
– Papírvárosok. – oda fordulok Diamondhoz, ő pedig engem néz. Nem értem mit mond, és ez az arcomra lehet írva, vagy valami, mert gyors magyarázatba kezd. – Ma kint voltam, és az összes város, amin keresztülmentem, ellepte a papír. A régi épületeket, házakat, kerteket, mindent papír borított. Úgy nézett ki minden, mint amit papírból építettek – én évek óta nem jártam város közelében. Messziről elkerülöm. A legutóbb is majdnem ott maradtam. Visszafordultam az ég felé. Igen, ha minden igaz, amit mond, találó elnevezés.
Papírvárosok.

Miszi Art – Beküldött írás (Beküldés: http://miszi-art.com/bekuldes.html)
A pontszámok a főoldalra való felkerülés igen/semleges/nem szavazatainak átlagából keletkeznek. Az “Igen” szavazat 5, a “semleges” 3, a “nem” pedig 1 pontot ér.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük