🕑 Olvasási idő: 11 perc

A vonat lassan, pöfékelve haladt a hegyek között kialakított síneken. A vastag fémvágányok alatt irdatlan mélység tátongott, amelyet még nem igazán tudtak az emberek megmérni. Persze, voltak már rá próbálkozások, de hét évnél tovább soha sem bírtak lejjebb ereszkedni, mert a csapatokat elöntötte a rettegés, hogyha tovább haladnak, talán soha többet nem érnek haza.
A Nap tétován vonult végig a horizonton és jelezve, hogy ő az ég királynője elidőzött a Dupla-hegyek völgyében megcsillogtatva tudását ragyogó fényjátékával még akkor is, amikor férje, a Hold, már legszívesebben rég átvette volna a helyét az égen.
A kontraszt gyönyörűen festette be a csodaszép tájat, amelyet a vonat ablakaiból lehetett látni.
Most nem volt nagy tolongás a szerelvényen, csupán az egyik kabinban ült egymással szemben két fiatal.
A fiú feje az ablaknak nyomódott, halkan szuszogott, a szája nyitva volt, és még a nyál is kicsordult oldalt, amely a combjára cseppent. A fején fejhallgató pihent, amelyből a rockzene basszusa erőteljesen hallatszott. Amolyan százhetven, száznyolcvan centinek lehetett így tippelni. A hosszú, farmerba bújtatott lábai miatt a vele szemben ülő lány törökülésben ült a helyén és unottan bámult kifelé. Az ölében egy vaskos könyv hevert, amelyre vissza-vissza révedt sűrű szempillájú, smaragdzöld tekintete, de szemernyit sem haladt az olvasással.
Bambán hátra dobta szőkés barna haját, amely a szemébe hullott és nagyot sóhajtva pillantott fel az előtte ülő srácra. Gondosan szemügyre vette oldalra hajtva a fejét a fiú markáns arcvonásait, a fekete pár napos borostáját, kócos, fekete haját, amely össze-vissza állt. Izmos mellére feszült szürke pólója, kézfeje a combján pihent. Mintha a gondtalanság mintaszobra heverne előtte. Szépen ívelt szemöldökét összevonta a gondolatra, és hirtelen erős késztetést érzett, hogy belerúgjon, tesztelve, hogy életben van-e még.
Az ajkába harapva megemelte magát és az egyik lábát halkan kinyújtotta, készen arra, hogy lesújtson, ám pont, amikor bele akart rúgni, a fiú nagyot horkantva rázkódott meg, és a fejéhez kapott. A nő majdnem felugrott, úgy megijedt és gyorsan felvette a nem törődöm pozícióját, mintha észre sem vette volna, hogy felébredt az útitársa. Ő csak bágyadt szemekkel fentebb ült, és megigazította magán az ingét, kinézett ő is a koszos ablakon és lehúzta a fejéről a fejhallgatót.
– Nara, mennyi az idő? – ásította, miközben nagyot nyújtózott, majd a kezét összefonta a tarkójánál.
Nara kicsiny felháborodással a szemében nézett a kezére simuló, vékony, bőrszíjas órára, amelyet öt éve kapott a bátyától.
– Öt múlt – vont vállat, nem törődöm stílusban és újra elfordult.
– Akkor mindjárt megérkezünk – mondta bariton hangján.
A táskája után nyúlt, amelyből előhalászott egy vizes palackot. Gondosan lecsavarta a kupakot hosszú, ügyes ujjaival, miközben Narát vizslatta sötétkék szemeivel.
– Nara, nézd – köszörülte meg a torkát miután ivott és elrakta az üveget. – Tudom, hogy régen utaztunk már közösen, és régen találkoztunk, és azzal is tisztában vagyok, hogy nem kellett volna így rád törnöm, de nem tudom, hogy miért kezelsz még mindig úgy, mint egy idegent. Nem én tehetek róla, hogy a gépekhez műszerészeket kerestek és elvittek három évre – nézett rá szúrós tekintettel, mire a lány felé fordult és maga előtt összefonta a kezét. – Legalább próbálj úgy tenni, mint akinek tetszik a kirándulós ötlet! – tárta szét a kezét fáradtan és visszadőlt, de a szemeit nem vette le róla.
Szinte kényszerítette őt arra, hogy végre beszéljen és ne csak üljön ott, mint egy kuka. Nem ezt tervezte. Ismerte őt már annyira, hogy tudja, mindjárt feladja ezt a farkasszemet és nagyot sóhajtva ráolvassa, majd a világ összes bűnét. Csak erre vágyott most, nem erre a közömbös nőszemélyre, aki vele szemben szürke kisegérré válva figyelje gyanakodva minden egyes mozdulatát, azt már elegen megtették.
Látta, ahogyan ajkába harapva elfordul és megremeg a válla. Sunyin elmosolyodott vékony ajkaival és magában már visszafelé számolt.
Három, kettő…
– Aaron, három év alatt annyi minden megváltozhat! – rivallt rá hangosan. – Főleg akkor, ha csak úgy random eltűnik az egyik és egy év után méltóztatik írni egy levelet, hogy amúgy bocs, nem haltam meg, nem adtak el szervdonornak, vagy pásthinak, hanem csak úgy elmentem dolgozni a kormányhoz – morogta folyamatosan. – Fogalmad sincs arról, hogy mennyire aggódtam a nyamvadt segged miatt!
Aaron vigyorogva felállt, hátat fordított neki és a hátsójára csapva hátra pillantott rá.
– Látod, milyen jó feszes? Kutya baja a seggemnek!
– Nem vagyok vicces kedvemben – húzta fel az orrát sértődötten és hátra dőlt duzzogva, mire Aaron mellé ült.
– Nara, tudom, hogy hülye voltam és nem így kellett volna, de nem haragudhatsz rám még mindig – fogta meg a kézfejét.
Nara először a kezükre pillantott, majd felnézett az arcába. Tekintete szinte perzselte őt és tudta, hogy igaza van. Már annyira hiányzott neki, kár lett volna hülye veszekedéssel eltölteni ezt a pár napot, amíg vissza nem tér. Annyi mindenen mentek már keresztül, egy ostoba döntés miatt nem veszíthette el a legjobb barátját, így megadóan sóhajtott egyet, amitől Aaron elvigyorodott és szabad kezével a levegőbe boxolt, majd megcsókolgatta Nara kézfejét.
– Ó, mily kegyelmes asszonyom, hű alattvalója maradok, esküszöm, esküszöm, esk…
– Menj már! – tolta el a homlokától és elnevette magát. – Olyan hülye maradtál, mint voltál!
– Téged meg lenyelt keresztben egy szürke egér törzs – fogdosta meg a lány szürke kötött felsőjét hitetlenkedve és színlelt borzongással. – Alig ismertem rád.
– Megkomolyodtam – vont vállat ismét.
– Ja. És a komoly nők nem hordhatnak színeket, meg dögös ruhákat? Úgy nézel ki, mint Pari'é nagyi.
– Ez most komoly sértés volt! – emelte fel figyelmeztetően az ujját Nara, mire Aaron csak nevetett.
– Így legalább nem kell félnem, hogy ebben a pár napban lecsapna egy helyes idegen a kezemről.
Nara erre a kijelentésre ismét az ajkába harapott és az ablak felé fordult.
Aaron a homlokát ráncolva csücsörített értetlenül és megbökdöste Nara felkarját, aki odanézett majd hunyorogva a fiúra és vissza a tájra.
Aaron még jobban elbizonytalanodva kicsit hátra tántorodott a lány viselkedésétől, majd újból megismételte az előbbi gesztusát. Nara kimeresztett szemekkel fordult ismét felé és megmozgatta a fejét jelezve, hogy mit akar? Mivel Aaron csak bámulta, ő ismét az ablak felé fordult.
A fiú tágra nyílt szemekkel ragadta meg a karját és kezdte el rázni, mint valami őrült.
– Mit akarsz? – ripakodott rá Nara.
– Neked van valakid? – kezdte elképedten. – Neked van valakid! – mondta hangosabban csipetnyi csalódottsággal a hangjában. – Neked komolyan van valakid?! – kérdezte teljesen meglepődve grimaszolva. – Sosem hittem volna!
– Na, kösz. Rendes vagy – forgatta a szemeit.
– De ki és mikor és hogyan és miért? És az ígéret?! – képedt el Aaron.
– Jaj, hagyd már – állt fel a lány és ült a másik oldalra. – Fél éve, Cirillel – fonta össze a kezét ismét a mellei előtt. – Az ígéret meg akkor felbomlott, amikor itt hagytál és amúgy is csak egy gyerekjáték volt az egész, te is tudod. Egy gyerekszerelem.
– Pont Cirillel? – túrt idegesen a hajába.
– Jaj, Aaron! Hagyd már abba! Ha komolyan gondoltad volna, akkor nem mentél volna el szó nélkül – mondta halkan Nara és jelentőségteljesen nézett a fiúra.
Aaron tudta, hogy igaza volt és nem lehet rá dühös. Az sem volt biztos, hogy valaha visszatér. De most mégis itt van, vele.
– Ne mondd azt, hogy neked nem volt vagy nincs senkid a három év alatt, mert kiugrok a vonatból.
– Ami azt illeti van – dőlt hátra Aaron.
– Igen, és ki? – hajolt előre érdeklődve Nara, remélve, hogy nem folytatják ezt a vitát.
– Hát Sandy… Meg Rosy… Aztán Amanda, Zoe és Nicol.
– Ők voltak a barátnőid? – kerekedett el a szeme a kisebb hárem miatt.
– Csak Sandy volt… A többiek még most is azok – pirult el Aaron, mire Nara tátott szájjal hozzá vágta a háti zsákját.
– Büdös tahó! Semmit sem változtál – nevette el magát és a halántékát dörzsölgette.
A vonat lassítani kezdett és láthatóvá váltak az állomás pillérei.
A kabin elcsendesült és mind a ketten csak bámultak egymásra, majd Aaron kinyújtotta felé a kezét. Nara habozott kicsit, de elmosolyodva előre dőlt, megfogta és megrázta azt.
A vonat kerekeit csikorogva, nagy lendülettel állt meg, amelytől a nő elvesztette az egyensúlyát és a férfinak esett, aki hátra dőlt és szorosan tartotta őt, nehogy megüsse magát.
Régen voltak már ilyen közel egymáshoz. Egyikük sem csinált semmit, csak szaporán vették a levegőt, mintha mi sem lenne természetesebb. Aaron megköszörülte a torkát és segített a lánynak, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Mind a ketten talpra szökkentek és magukhoz vették a háti zsákjaikat.
Nara előrerohant, rácsapott az ajtó nyitógombjára és kapaszkodva leszállt a peronra, míg Aaron lazán mellé huppant.
Mind a ketten nagyot szippantottak a levegőből, s torzult el az arcuk.
– Van, ami soha sem változik – mondták ki egyszerre és egymásra pillantva elnevették magukat.
A fiú átkarolta a lányt és úgy terelte őt végig az utasok tengerén.
– Kicsi Nara, ezt a három napot úgy töltjük, mint régen, amikor felfedeztük az országot – duruzsolta a fiú közel hajolva a füléhez, amire láthatóan a lány megborzongott.
Kiértek a pályaudvarról. Egy keskeny sétáló utca tárult eléjük, amelyet két oldalról halványan pislákoló olajlámpások szegélyeztek. A járókelők maszkokkal eltakarták az arcukat, vagy éppen különböző kellékeket cipeltek magukkal, hiszen az évi ünnepség ma este kezdődött. Ezért is jöttek ide, hogy az ünnepet együtt töltsék, mert soha sem volt rá alkalmuk.
Narát, mint akit leforráztak úgy tartotta a füléhez a telefont, amikor rég nem látott barátja felhívta. Először le is csapta, mert azt hitte, hogy egy buta poén, amellyel a szomszédai szórakoznak, de a telefon újra megcsörrent, és addig nem szólt bele, míg Aaron el nem énekelte a lány gyerekkori altatóját, amelyet az édesanyja énekelt neki, még a halálos ágyán is. Nem igazán akarta elhinni, hogy ez megtörtént és nem is tulajdonított neki nagy lehetőséget. Ma hajnalban viszont, valaki vadul kopogtatott az ajtaján. Kómásan nyitott ajtót, és ahogy meglátta a fiú vigyorgó képét, majdnem elájult, de helyette csak megfordult, azzal a mondattal, hogy "Nekem kell egy kávé".
Most mégis itt sétáltak együtt, és egyikük sem szólt semmit. A kimondhatatlan bizalom, még mindig ott lebegett és nem vált kínossá a csend. Néha-néha lopva egymásra pillantottak, elmosolyodtak, de semmi mást nem csináltak.
Mint mondták, gyerekszerelem volt az övék. Talán hasonlítottak Andersen Hókirálynő című mese szerelmespárjára, de az túl meseszerű. Kölyökkoruk óta együtt nőttek fel.
A házuk egymás mögött volt, és a kerítés választotta el őket. Ott találkoztak először, amikor Nara három éves lehetett, Aaron pedig hét. A kislány véletlenül átdobta a kerítésen a labdáját és vad sírásba kezdett, majd a labda visszarepült. Nem tudta eldönteni, hogy ez miféle mágia, így újból átdobta, sírt és a labda visszajött. Morfondírozott egy csomót, és akkor sírás nélkül próbálta meg, de a labda úgyis visszarepült. A sűrű fakerítéshez sétált, végig húzta a pöttöm ujjait rajta és haladni kezdett a telek határ felé, ahol meglátta a fiút.
Egyiküknek sem volt felhőtlen gyerekkoruk. Narát az édesapja elhagyta, amikor az édesanyja beteg lett. Talán akkor lehetett hét éves. Aaront a nagymamája nevelte, mert az apja kiküldetésben szolgált a kormánynál. Egymásban tartották a lelket és hol itt, hol pedig ott ejtőztek mind a ketten.
Az első csókjuk egy orbitális magas fűzfa tetején történt meg. Azóta nem döntötték el, hogy véletlen volt-e vagy tényleg így akarták, de akkor megfogadták, hogy örökké szeretni fogják egymást és hűek lesznek a másikhoz, meg persze férj és feleség lesznek, de ilyet valljuk be, mindenki eljátszik, ha egy fiú barátjával nő fel. Rá négy évre a fiú eltűnt a lány életéből, és szörnyen átverve érezte magát. Egy hülye kis csitrinek, aki naivan bízott a szavak erejében, aki tényleg arra várt, hogy fiú újból magához húzza és megcsókolja. Haragudott rá a mai napig, de most mégis örült.
Aaronról sokáig senki sem tudott senki, még a nagymamája sem. Szerencsétlen asszony éjt nappallá téve kerestette őt, és már minden Agatha Christie regény végig surrant a fején. Nem mesélt semmit, ha küldött is levelet, tömör, tőmondatokban írt, amely nem volt rá jellemző. A kormány magához hívta őt is, mert az apja meghalt és azt remélték, hogy örökölte az ő génjeit és tudását. Persze, azt nem sokan látták be, hogy ha valaki nem kap megfelelő nevelést, akkor nem fog tudni érvényesülni, de sajnos a vezetésnél ezt nem lehetett megmagyarázni, hiszen ha valaki haszontalannak bizonyult, őt lecsukták és Isten tudja, mi lett velük. Nem sokan jártak vissza panaszkodni. Sőt, jobban belegondolva nem is igazán találkoztak azokkal az emberekkel.
Aaron lopva hátra pillantgatott, amikor elhaladtak pár őr mellett, akik azért feleltek, hogy ne alakuljon ki pánik, vagy ne történjen semmilyen galiba. A sokadik alkalom már Nara figyelmét is felkeltette. Először nem igazán adott okot a félelemre, amely összehúzta a gyomrát, de érezte, hogy itt valami summák van.
– Mi a baj? – kérdezte halkan, miután hátra nézett és előre fordult. – Miért nézel mindig hátra azokra az őrökre, akik mellett elhaladunk?
– Honnan veszed ezt?
– Amióta lekanyarodtunk a sétálóról ezt csinálod, Aaron – motyogta zavartan.
A fiú megállt, de a lány továbbra is sétált. Kinyújtotta utána a kezét, beakasztotta a könyökéhez, óvatosan megállította. A szabad keze medáljával játszadozott, amit akkor csinált, amikor szörnyen ideges lett.
– Bízol bennem, Nara? – kérdezte halkan.
A lány az arcába nézett értetlenül, még a szemöldökét is összehúzta.
– Mit csináltál?
– Bízol bennem?
– Én… Én… Bízok – hebegte -, de nem értem mi ez az egész.
– Csak jussunk el a szállásig és ott mindent elmondok, rendben? – fogta két kézbe a lány arcát, egy-egy tincset a füle mögé simított, és választ várva oldalra biccentette a fejét.
– Rendben – bólintott.
A fiú kézbe fogta az övét, ő pedig megszorította. Zavarban volt és tudta, hogy történt valami, amit nem akart megosztani vele.
Sokkal gyorsabban haladtak, mint amikor elindultak. Semmi andalgás, nézelődés, csupán célirányos rohanás. Szedték a lábukat, de egymás kezét nem engedték volna el.
Egyre több őr sorakozott fel, Aaron szinte megfeszült és ezt Nara is érezte. Nem tudta elképzelni, hogy milyen hülyeségbe keveredett már megint. Az a rossz érzés kerítette hatalmába, hogy miután elhaladtak mellettük, minden szem rájuk szegeződött.
– Ne – szorította meg a kezét Aaron. – Ne fordulj meg, csak menjünk.
– De…
– Nara, ne. Ez nem játék.
– Mondtam már, hogy mennyire fel tudod cseszni az ember idegeit egy szempillantás alatt? – morgott neki az orra alatt.
– Ha annyira irritálna ez a tény, nem jöttél volna el velem.
– Tudod, nehéz nemet mondani, ha…
– Állj! – tette Aaron kezére a mellkasát egy fehérbe öltözött őr.
Szinte megfagyott a vér Nara ereibe, ahogyan elhalva pillogott a férfi felé, aki a másik  kezével a fegyverét szorongatta az övrészén. Aaron kihúzott testtartással állta az őr pillantását.
– Segíthetek uram? – köszörülte meg a torkát.
– Maga Aaron Torres?
– Az vagyok.
– Gondolom tudja, hogy nemzetközi körözés van ön után.
– Igen, tisztában vagyok vele.
– Hogy micsoda? – képedt el Nara. Nem azért, hogy körözik, az várható volt, hogy egyszer börtönbe megy a lazasága miatt, de hogy képes ilyen lazán előadnia magát?
– Nara, ebből maradj ki – csitította a lányt.
– Igen, hölgyem!
– Nem! Aaron, mit művelsz? Mit csináltál? Hogy van képed? Fhuhh… – fortyogott a dühtől.
– Hölgyem, maradjon már csendbe, ha nem akar egy bénító lövedéket a csinos kis fenekébe – Nara mérgesen dobbantott egyet a lábával. – A barátnője?
– Nem. Ciril nője – vont vállat.
– Ciril Kay?
– Pontosan – húzta magához a lányt. – Ez tudja mit jelent?
– Hát… izé… – hebegte az őr, fekete haját simogatva, grimaszokat vágva.
– Azt barátom, hogy most szépen engedi, hogy tovább menjünk és nem csinál semmilyen őrültséget.
– Ez nem így működik. Majd én az úrhoz kísérem, magának más sorsot tartogatunk.
– Azt rögtön gondoltam – nevette el magát a fiú, Nara legszívesebben felképelte volna és egyre kuszábbá váltak a szálak a fejében. – De, sajnos, nekünk mennünk kell – fogta meg ismét Nara kezét, és próbált ellépni az őr elől. – Oké, akkor adjon egy percet, hogy elbúcsúzzak tőle, jó? Egy perc. Nem kell a balhé – tartotta fel a kezét mentegetőzve, és ezt az őr is belátta.
Aaron magával húzta Narát, kicsit távolabb és az arcát vizslatta.
– Nara – kezdte kedves hangon. – Nara, ne csináld! Nara, nézz rám, erre most rohadtul nincs időnk!
– Ez miért nem az út előtt jutott eszedbe?! Nagyon jól tudtad, hogy mennyi akadály lesz itt és be sem avattál. Hogy képzelted?! És egyáltalán, mi köze van az egészhez Cirilnek?
– Mindig is szerettem, amikor ilyen gyorsan vág az eszed angyalom. Mint mondtam, a szálláson elmondom.
– De…
– De, ahhoz az kell, hogy eljussunk oda. Bármi is történjék, te szaladj, fuss, rohanj, ahogy csak bírsz és találkozzunk, ezen a címen, miután jelt adok – fogta meg újra a lány kezeit s eközben egy cetlit ejtett a tenyerébe. – Ne állj meg, csak rohanj, ameddig üldöznek. Ha tudsz, bújj el egy ideig és utána, mintha mi sem történt volna, csak sétálj tovább, nézelődj és ne kelts feltűnést! Érted? – tette a vállára a kezét. – Nara, azt mondtad, hogy bízol bennem.
– Ja, de akkor nem kerültünk még semmilyen idióta helyzetbe!
– Nara, most nem hagylak el, bármi is történjen, ne higgy a szemednek, és ott leszek az este folyamán – nézett rá komolyan, ahogyan ezeket a szavakat suttogta neki.
– Letelt – vetette oda az őr.
– Ígérem – csókolta homlokon a lányt. – Ígérem, Nara.
Ő csak nézett utána fájón, remegő térdekkel, miközben a cetlit szorongatta. Hogyan is juthatna el oda, egy teljesen idegen városban, egyedül? Meg amúgy is, hogyan tudna Aaron megszökni?
Mire ezt elgondolta, a fiú dulakodni kezdett az őrrel, aki fegyverét elővéve rálőtt, és az sercegve, elektromos kisülésekkel felrobbant.
Nara és az őr egyszerre kiáltott fel. A robot feje a lány felé fordult.
– Menj – sercegte vibráló szemekkel monotonan.
Nara szájához kapva rohanni kezdett, mint akit puskából lőttek ki és átverekedte magát az egyre nagyobb tömegen, amely a nagy bumm-ra odatódult.
Hátra nézegetett folyamatosán, de az őrök még nem ocsúdtak fel eléggé ahhoz, hogy utána iramodjanak. Ezt az előnyt kihasználva futott, ahogy csak bírt, be-be fordulva a sarkokon, sikátorokba.
Amikor az adrenalin már nem dobogott a fülében, lelassított és hátát a falnak vetette egy olajlámpás alatt. Százezernyi gondolat kavargott a fejében és egyet sem tudott megragadni. Sírni volt kedve, de túl gyengének érezte ahhoz magát, ezért erőt véve magán, miután a légzése is lelassult kihajtogatta a papírt.

 

Nara!

Mint ígértem, a szálláson találkozunk, én ott fogok rád várni! Tudom, hogy talpraesett, ügyes lány vagy, de csak így, ezzel a közjátékkal tudtalak téged megvédeni. Ha oldalra nézel, látni fogsz egy hajléktalant, aki egy padnál kuporog. Ne kérdezd, felmértem a lehetséges útvonalakat és csak remélni tudom, hogy az ösztöneid téged is odavezettek. Ne félj tőle! Van nála egy csomag, új ruhákkal. Szerintem öltözz át, biztos, ami biztos alapon és kerüld a feltűnést. Mindent elmagyarázok, csak ne halj meg, és ne ölj meg. Majd utána!
Szeretlek.

A.

Oldalra pillantott és a hajléktalan őt bámulta mosolyogva, majd a háta mögül előszedte a csomagot. Nara furcsállva tekintett rá, de ellökte magát a faltól és bizonytalan léptekkel felé indult. Tisztes távolságban megállt előtte és felmerte a néger férfi sebhelyes arcát, fehéren villogó mosolyát, barátságos tekintetét.
– Ne félj. Én nem akarlak bántani.
– Mert ki akar? – tette fel az első értelmes kérdést az éjjel.
– Téged? Téged mindenki – jelentette ki gondolkodás nélkül. – Túl sokat tudsz… Na, gyerünk. Vedd el. Ebben a jókislány szerelésben el sem tudnak téveszteni.
Hunyorogva nézett a férfira, mert nem tudta eldönteni, hogy ezt most sértésnek vegye-e, de hallgatott rá, és belenézett a papírzacskóba.
– Na, nem. Kizárt dolog. Ez nagyon macskanős!
– Biztos hatás – somolygott a férfi, majd elfordult. – Nem leselkedek – felelte mosolyogva.
– Utállak Aaron Torres – háborgott Nara és kibújt a pulcsijából…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük