Rehó Bianka: A béke és a nyugtalanság

🕑 Olvasási idő: 4 perc

Adott egy szoba. A szobában már nem égnek a fények, az egyik sarokban van egy ágy, ahol óvatlanul szendereg az élet.

Csend van.

Majd két oldalról kopognak: az egyik a béke, a másik a nyugtalanság. Az egyikük óvatosan tapogatózik a kilincs után, nehogy megzavarjon valamit, míg a másik csak feszegeti az ablakot, nem törődve a következményekkel.

Az élet a neszre megfordul, homlokát ráncolja, mély levegőt vesz, és szemhéjai mögött várja, hogy a sziporkázó csillagok tűzijátékként jelenjenek meg mutatva az utat, amellyel egy kis időre elérheti álmait.

Résnyire nyílik az ajtó is, az ablak is. A béke a lábát teszi be először a szobába, a nyugtalanság pedig a kezét. Míg a béke kimért, csendes nyugalommal igyekszik zavartalanul bejutni, addig a nyugtalanság hatalmas ribillióval esik be az ablakon, bukfencezik, felborítja az asztalt, és a könyvespolc lábánál hátára esve pont a kezébe esik a Bűn és bűnhődés, amit mérgesen a falnak csap, majd feláll.

Olyan torz ez az alak. Háta görbe, külseje zilált, tekintete jár ide-oda, keze rángatózik, lába dübög, és ha még az egyenletes ritmust dobolná! De nem. Mert ez is olyan zavart.

A béke csak áll rendíthetetlenül, egyenes háttal, gondos frizurával, nyílt tekintettel, kezét tartja a nyugtalanságnak, aki elüti. Szánakozva megcsóválja a fejét a béke, majd az ágyhoz lép, ahol mosolyogva végig simít az életen, aki sóhajt, légzése lelassul, megnyugszik. A nyugtalanságnak sem kellett több! Nosza, rögtön felpattant, arrébb lökdöste a békét, s álmában nagyon erősen megrázta a szendergő létet. Homlokát ráncolja, szemhéjai megrebegnek, arca torz grimaszba rándul, átfordul a másik oldalára.

A béke hunyorogva ugyan, de közelebb megy újra, megkerüli az ágyat és leül. Kezével simogatja az élet hátát, kinek még álmában is látszik az értetlenség az arcán. A nyugtalanság újabb akcióba kezd, lábait megfogja, és húzni kezdi lefelé. A béke megragadja a kezét, és szorosan tartja őt, erőlködik. A frizurája lassan kibomlik, és a vállára hull, arca torzulni kezd, az erőlködéstől, háta görbül, tekintete ide-oda cikáz a lét és a másik nyugtalanság között. Egyik sem engedett a huszonegyből. Fel s alá rángatták, a lét tehetetlenül vergődött a rémálmok mezsgyéjén, majd a szeme hirtelen kipattant, a nyugtalanságokat pedig az első sóhajjal magába szippantotta.

Adott egy szoba, ahol már nem égnek a fények, és az egyik sarokban van egy ágy, ahol még az előbb szendergett az élet.

Csend van.

Nem kopog senki. Az ajtó is, és az ablak is csukva van. Az ágy bevetetlen, a lepedő gyűrött. A Bűn és bűnhődés a földre dobva hevert, az élet pedig az ablak előtt üldögélt, térdét átfogta és előre-hátra ringatózott, szemével pásztázta a sötétséget, tekintetével körbe tapogatta a fekete, megbúvó lényeket. Tehetetlen.

A kilincs megmozdult, de az ajtó zárva volt.

– Engedj be, élet! Én vagyok.

Az élet nem felelt, bár fülét hegyezte.

– Na! Ha nem engedsz be, nem tudok neked segíteni.

– Nem kell segíteni! Menj el! – Ordított ki.

– Ne makacskodj már! Engedj be!

– Minek? Hogy utána megint eltűnj szó nélkül? – Csattant fel, karját a mellkasa előtt mérgesen összefonta.

– Jaj, életem! Ezt már megbeszéltük!

– Nekem szükségem volt rád, de benned nem lehet bízni! Sosem voltál ott, amikor igazán kellettél volna, pedig mindig megígérted, hogy sosem hagysz magamra!

– Azért vagyok itt, mert nem hagytalak magadra.

– De igen!

– Ne gyerekeskedj! Engedj be!

– Nem.

– Pedig most nem egyedül jöttem ám. – Erre a kijelentésre az élet szemében megcsillant a kíváncsiság, halkan feltápászkodott és az ajtóhoz lopakodott, de a vállánál megjelent egy fekete kéz, amitől megtorpant.

– Butaságokat beszél – mondta az életnek fojtott, rekedtes hangján. – Csak tőrbe akar csalni. Inkább velünk beszélj. Haragnak úgyis új játszótársra van szüksége, és te kiváló lennél erre.

– Haraggal nagyon könnyű játszani – állapította meg az élet. – És amúgy is, mindig elver a végén, a gyomrom görcsbe rándul és itt, a szívemnél fáj a szorítása. Nem szeretnék haraggal játszani.

– Élet, ne hallgass rá! – Szűrődött be kintről az előző lágy hang.

– Jaj, életem! Ha nem akarsz haraggal játszani, gyűlölet is szabad most. Pont ott ül az ágyadon.

– De gyűlölet nagyon heves! Nem figyel rám. Nem akar figyelni rám.

– Neked átmosták az agyad – állapította meg felcsattanva a fekete alak. – Mikről beszélsz? Figyelem, meg fájdalom? Ez a természetes! Mindig mondtam, hogy ne barátkozz velük – bökött fejével az ajtó irányába -, mert akkor nem fogod tudni, hogy mi is a jó, és hova kell tartoznod.

– Mert az a jó, hogyha fáj? Nem nekem kell döntenem?

– Á, vagy úgy! Már a döntésről is beszélünk. Kész téboly!

Az élet elszomorodott. Szemében megjelent pár sós könnycsepp, ami egykor talán a Földközi-tenger hullámait gazdagította.

– Ejnye, no! – Nyílt ki az ablak, és egy gyászruhába öltözött, szürke alak suhant be, aki az ölébe ültette az életet.

– Már csak te hiányoztál, bánat – mondta flegmán a reménytelenség, és inkább hátat fordítva nekik gyűlölethez lépett.

Az élet letörölgette az arcát, és vágyakozva nézett az ajtó felé, s látta alulról beszűrődni a tompa fényt.

– Én akkor nem dönthetek? – Kérdezte meg a bánattól, akinek a szeméből kisepert egy hosszú, ősz tincset. Bánat szomorúan elmosolyodott.

– De dönthetsz.

– Akkor miért vagy szomorú?

– Mert ha jól döntesz, nem ölelhetlek magamhoz.

– De én nem akarom, hogy szomorú legyél! – Képedt el az élet. – Bánat, te félsz?

– Rettegek.

– Mégis mitől?

– Hogy újra a magányhoz kerülök.

– Te miért nem döntesz akkor? Én meg miért dönthetek?

– Mert ilyen vagy, élet! – Mosolyodott el. – Neked kell eldöntened, hogy mégis kit engedsz be ide – bökött a mellkasára, majd a homlokára -, meg ide.

A hallottakon töprengett egy ideig, majd megszólalt:

– Én szeretném beengedni őket – motyogta. – De tudod mit? Te nyisd ki az ajtót.

– Hogy én? – Képedt el a bánat. – Én ezt nem… De miért én?

– Mert én félek.

– Félsz kinyitni egy ajtót?

– Sőt! Egyenesen rettegek. De ha te kinyitod, találkozhatsz a reménnyel, és nem kell visszamenned magányhoz.

A bánat ezen elgondolkodott, majd szelíden elmosolyodott. Szemeiben neki is apró könnycseppek jelentek meg, de ez annyira más volt, mint amihez már hozzászokott. Haja aranylóvá változott, és a hátára omlott. Az öléből nem rakta le őt, hanem átölelve az ágyhoz sétált, lefektette, arcára puszit nyomott, betakargatta.

– Bánat, minden rendben? Jól vagy? – Kérdezte zavartan az élet.

– Minden rendben. Boldog vagyok.

Az élet elmosolyodott, nagyot ásított, miközben a boldogság hatalmasra tárta az ajtót és beengedte a reményt, az örömöt, és a szeretetet.

– Akkor én is – jelentette ki az élet, majd lassan elszenderedett.

Adott egy szoba. A szoba megtelt fénnyel, és a hajnali napsugarak megvilágították az egyik sarokban lévő ágyat, ahol oltalmazó karok között szendereg az élet.

Csend van.

Majd két oldalról kopogtatnak: az egyik a béke, a másik a nyugtalanság…

 

Hasonló bejegyzések

Teszt

🕑 Olvasási idő: < 1 perc

Szólj hozzá!

miszi-inverted-colors2

Havi Miszi

Ha tetszik ez az egész, amit csinálunk, jó hírünk van: jelenleg nap mint nap azon (is) dolgozunk, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akikből igazi, vérbeli "Miszis" lehet. Akár Te is lehetsz a következő ilyen!

Legyél Te is Miszis!

Toborzóink nagy valószínűséggel jelenleg is jelentkezéseket olvasgatnak - a Tiéd is nagyon szívesen fogadjuk, ugyanis nemrég tagfelvételt hirdettünk! Keressük az új Misziseket.

A Miszi Online egy online művészettel, kultúrával, kifejezetten irodalommal foglalkozó magazin.

Központi e-mail cím: info@misziart.com

Az oldalon található irodalmi alkotások a Miszi Online szerzőinek saját szellemi termékei (ellenkező jelzés ellenében), azokat szerzői jog védi.

Támogatás

Rólunk

Impresszum

Elérhetőségek

Adatvédelmi nyilatkozat