🕑 Olvasási idő: 7 perc

A napsugarak egyre gyengébbek, az égbolt alja narancsos tűzben ég, tetején pedig már kacsingatnak a csillagok. A lejátszómon egy lassabb, egészen magával ragadó szám indul el, én mégis megszabadulok a fülhallgatómtól. Magányosan sétálgatok, tornacipőm alatt hangosan ropog az utca mocska. Öngyújtóm halk sercenésére nyugalom járja át a testem és amint rágyújtok, a cigaretta kesernyés íze felüdülésként ér. Egyre több rossz külsejű alak jelenik meg. Kezeim zsebre vágom, és most veszem csak észre, hogy sortomon a varrás, bomlásnak indult. Bőrkabátom belső zsebében lapul kézi pisztolyom, amely minden lépésnél egyre feljebb gyűri terepmintás toppom. Játékos koraesti szellő borzolja össze rövid, éjfekete tincseim, a levegőben érezhető a közelgő eső. Az egyik kirakat üvegéből visszacsillan smaragdzöld tekintetem. Valaki követ. Nagydarab, lomha járású férfi. Ma már láttam őt.

Úgy teszek, mintha mi sem történt volna és folytatom utam, apró módosítással. A következő kanyar egy zsákutcába vezet, huncut mosollyal arcomon fordulok le. Az alak kicsit lemaradt, úgy látszik elbizonytalanítottam, de nem adta fel. Mire megjelenik, én már az egyik sarokban ácsorgom, kezeim továbbra is a zsebemben, hátam a falnak döntve. Már rá kellett jönnie, hogy észrevettem, bár bamba arckifejezése miatt, kétségeim vannak efelől. Az már bizonyos, hogy az ürge nem egy agytröszt. Lassan közelít meg, majd tőlem nem messze, nagyjából szembe velem, megáll. Tekintetével minden rezdülésem követi, de nem csak, hogy nem mozdul, mondani sem mond semmit. Kezd az idegeimre menni.
– Oké, tehát, ki a halál vagy?
– Az mindegy. – Hangjából és beszédstílusából sem tükröződik több értelem.
– Tekintve, hogy egész nap a nyomomban loholsz, nekem annyira nem.
– Ki? Én? Nem! Én biztos, hogy nem!
– Öcsém, madárnak nézel? Ne játszd már el a maradék türelmem.
Egy autó fékez a sikátor mellett. Hogy a francba nem jöttem rá! A csávó csak arra kellett, hogy lefoglaljon, amíg ideér az erősítés. Öltönyös fószer száll ki a fekete sportkocsiból. Az igazat megvallva, piszkosul emlékeztet valakire, arca épp olyan karakteres és tökéletes, mint az ünnepelt színészeké.
– Kézcsók a hölgynek. – Válasz gyanánt csak megköszörülöm a torkom – Nos, hogy vagyunk ma?
– Nem lehetne, hogy a lényegre térjünk? – Hangom kissé remeg, nem szoktam hozzá, hogy sarokba szorítanak.
– Ó kedves, ne siessen annyira, tengernyi időnk van.
– Maga lehet, hogy ráér, de én kevésbé.
– Valóban olyan merész, ahogy azt beszélik. Ez tetszik.
– Szóval már ismernek, akkor valójában nincs veszteni valóm… Hallgatom.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Robert, Robert Martin.
– Mira. Mondjuk, van egy olyan érzésem, hogy már tudja.
– Mennyire bevállalós?
– Az attól függ, mit kell bevállalni.
– Maga sem kedveli a Jimhez hasonló – mutat a bamba fickóra – rossz arcokat, akik csak úgy követnek ártatlan lánykákat,majd Isten tudja, mit csinálnak velük, igaz?
– Én úgy mondanám, hogy a világunk rothad, és ha már megállítani nem tudom, igyekszem lassítani a folyamatot, a férgek irtásával.
– Lenne egy feladatom kegyednek.
– Én csak a magam kedvére dolgozom. Nincs megbízás, nincs főnök.
– Bár, úgy hallottam, ez nem különösebben hatja meg, azért szólok, én magam tűztem ki nagy összegű vérdíjat a préda fejére.
– Ha üldözik, az már régen rossz. Nehezebb. Egyébként is, jól tudja, a pénz nem különösebben mozgat.
– Higgyen nekem, ha felfedem az úriember kilétét, máris érdekelni fogja az ügy.
– Miért ilyen biztos ebben?
– Jó volt az informátorom.
– Tudja mit? Már jobban érdekel, ki dumál rólam ennyit, és inkább azt vadásznám le.
– Ezen ne aggódjon kedves, miután készhez kaptam az ön leírását, én magam végeztem a besúgóval. Nem akarom, hogy magácska rossz kezekbe kerüljön. Ön nekem kell.
– Ennyire ne csöpögjön, hányni tudnék tőle. Tehát, kit kéne kiiktatni? Ki az, akihez nem elég a maga és a módszerei?
– Pár éve, volt egy kislány, aki egy nagyon boldog család tagjaként nőtt fel. Aztán egy bűnöző épp az ő környékükre tévedt, és az ő házukat akarta kirámolni, ám az időközben felébredt szülők okoztak némi gondot, így ott lelték halálukat. A kislányra a rendőrök találtak rá a szekrényben, sokkos állapotban, a maciját szorongatva. Utána egy nevelőintézetben tengette a napjait. Mostanra valószínűleg a maga ura.
– Honnan tudja? Ki maga? Miért ismer engem? – Türelmem minden morzsája felőrlődik, a falhoz szorítom a férfit, előhalászom a pisztoly majd halántékához szorítom, az üresfejű csávó meg sem moccan – NYÖGJE KI. Tudja jól, én nem szarozok a magafajta mocskok életével.
– Nem tenné meg. Ártatlanokat sosem ölt. Én pedig, csupán azért tudom mindezt, mert eljött a bosszú ideje.
– A bosszú haszontalan. És ne legyen olyan biztos, hogy nem húzom meg a ravaszt. –Sziszegem.
– Abban az esetben, ha a munkájához tartozik, nem annyira. Letenné a fegyvert? – A pisztolyt visszacsúsztatom a belső zsebbe, és visszatérek eddigi helyemre, a fal kellemesen hűsít.
– Egészen konkrétan, mit akar tőlem?
– Végezze ki a szülei gyilkosát.
– Jó vicc. Évek óta keresem azt a mocskot, de sehol sincs nyoma.
– Megnyugtatom, ő is keresi magát.
– Honnan veszi?
– Minden, amit magáról tudok, egy neki dolgozó sráctól van. Jó pénzt ajánlottak, hogy keressem fel fals infókkal.
– De maga mégsem ezért van itt.
– Látom, kezdi érteni. Mit nekem a pénz. Annyi vagyont halmoztam fel, ami egy életre is sok. Jobban érdekelt maga. Különleges kis gyöngyszem lenne.
– Ne beszéljen úgy rólam, mint egy vadról, amit miután lelőtt, kitömet trófeának.
– Bocsásson meg, erre a kijelentésemre visszatérünk, ha közelebbről megismerte Marcust. Ön az egyetlen, aki képes rá. Magára nem számít.
Robert megadta a címet és figyelmeztetett, hogy legyek óvatos, mert a fickó nem beszámítható, majd a majomképű társával leléptek. Időközben teljesen besötétedett és az eső is eleredt. Mire a lepukkant motelhez értem, a ruhámat ki lehetett volna facsarni és a hajamból is patakokban folyt a víz.
A recepción kértem egy szobát, közvetlen a Marcuséval szembenit és gyorsan megszárítkoztam, már amennyire lehetett. Egyszer csak beszélgetésre lettem figyelmes. Az épület által körbeölelt udvaron egy ősrégi Cadillac állt meg és a vezető ordítva kommunikált az udvaron dohányzó örömlányokkal. Mikor elhajtotta őket és kiszállt, egyből megismertem, az arca egy életre az elmémbe égett, hogy álmatlan éjszakákon és rémálmaimban kísérthessen. Most pedig ott állt, teljes életnagyságban, pár ránccal gazdagabban, őszülő félben. Pillanatnyilag egyedül van, ez biztos, fegyver lehet nála, de a félhomályban elkaphatnám. Viszont, itt könnyedén ejthet túszokat, és halhatnak ártatlanok. Bár, aki ebben a putriban tölti az éjszakáit, nem hiszem, hogy túl fényes életet él, de most nem velük van dolgom. Meg kell várnom, hogy a lakásába érjen, amint elalszik, észrevétlenül bejuthatnék.
Lassan cammog fel a lépcsőn, maga mögött becsapja az ajtót, elbotorkál az ablakáig és berángatja a függönyt, végül a lámpa is kialszik. Már csak a tévé fénye szűrődik ki a folyosóra. Itt a tökéletes lehetőség. Amíg a recepciós a pénz elrejtésével ügyetlenkedett, gyorsan lenyúltam a Marcus szobájához tartozó pótkulcsot, így a bejutással nem lesznek problémák. A szomszédok nem hiszem, hogy különösebben érdeklődnének afelől, mi dolgom itt, a megérkezésekor lerendezett jelentből ítélve, nem túl népszerű errefelé. Az ajtót a legnagyobb óvatossággal próbálom meg kinyitni, mondjuk felesleges a finomkodás, az a barom úgy horkol, hogy akár öt ajtóval odébb is hallani. A lakás épp olyan elhasznált és visszataszító, ahogy azt sejtettem, Marcus pedig a kanapén húzza a lóbőrt.
Mielőtt elkezdeném az akciót, áttúrok minden zugot. Néhány éve elvett tőlem egy tárgyat, amely enyhíthette volna a szüleim elvesztése okozta szenvedést. Talán még megvan és nem adta el. Igazából, egy nyakláncról van szó, ami piszok ronda, és értéktelen, de belül egy képet rejt a családomról, mindhárman rajta vagyunk, a „baleset” előtti napokban készült. Amikor az egyik fiók mélyéről előkerül, leírhatatlan érzések kavarognak bennem, egy kicsit émelygek is. Nyakamba akasztom és Marcus felé fordulok. Ismét rágyújtok egy cigarettára. A kesernyés illat lassan ellepi az egész lakást, akár csak édesapám dolgozószobáját, ahol annak idején elbújtam, odakint borzalmas vihar dúl… ahogy aznap este. És itt a gyilkos is. Hány éve várok erre a találkozásra… Marcus fölé állva, leadok egy lövést a padlóba, amire alulról egy primitív szomszéd kiabálása hallatszik.
Marcus szemei kipattannak, de felülni már nem mer. A vér is megfagy az ereiben a látványomtól. Mondjuk, ki ne ijedne meg egy csurom vizes, sötét ruhákba burkolt, félhomályba vesző lánytól, aki pisztolyt szegez rá az éjjel közepén, miután betört a lakására. Én is féltem, mikor Marcus jött.
– Na mi van, csak nem teleraktad a gatyád? – Hangomra rá sem ismerek, sosem volt még ennyire magabiztos.
– K… ki vagy te? – Szinte csak suttog. Borzalmasan élvezem a helyzetet.
– Valaki, aki évek óta a halálod kívánja. –Tekintete a nyakamban lógó láncra téved.
– Héé… Az az enyém!
– Francokat! Mindig is az enyém volt! Hát nem is emlékszel, honnan loptad?
– Én ugyan nem loptam! Kaptam!
– Ó igen? És még is kitől?
– Azt nem mondhatom meg!
– Akkor én sem árulom el, miért röpítek golyót a fejedbe.
– Ne! – Immáron teljes testében remeg – Ne ölj meg!
– És miért ne tenném?
– Mert nem is ismerlek! Nem árthattam neked!
– Tévedsz. – Szabad kezemmel a nyakláncra markolok. Anyu, apu, sajnálom, de tudjátok ti is, hogy nem érdemli meg az életét…
– Várjunk csak! – Szemében szikra csillan – Te vagy! A kislány!
– Látod, látod, még is csak jó a memóriád.
– Te vagy azon a képen, ami abban a kacatban van, nem?
– Tessék? – A korábbi magabiztosság szertefoszlik, és zavartság költözik helyébe. Nem próbál meg átverni, ő is épp annyira meglepett, mint én.
– Kinek dolgozol?
– Magamnak.
– Ha elmondom, honnan van, köpsz, vagy megölsz, esetleg mindkettő?
– Nincs kinek köpnöm. Érted jöttem.
– Nem én loptam a nyakláncot. Vagyis. Én loptam. De nem az vagyok, akinek hiszel.
– Ha te loptad, akkor bizony a te rohadt pofádba akarok golyót röpíteni.
– Nem. Nem értesz…
– Kezd nagyon elegem lenni, szóval tépd a szád, amíg figyelek.
– 15 éve betörtem egy családhoz és kirámoltam az egész placcot, mindent vittem, amit bírtam. De nem voltam egyedül.
– Mi van?! – Muszáj, hogy hazudjon. Ő az. Emlékszem rá!
– Az unokaöcsém ötlete volt az egész. Azt mondta, ebből majd meggazdagszunk. Ő jól meg is szedte magát azóta, én meg itt rohadok. Ő hozta el ma a nyakláncot és felőled érdeklődött. Évek óta kereslek, de mire meglettél volna, már nem laktál az árvaházban… Én, csak vissza akartam volna adni, amennyit csak tudok…
– Megöltétek a szüleimet. – Teljesen lefagytam.
– Ő ölte meg. És most rád vadászik. Fél tőled. Jól tudja mire vagy képes.
– Felkeresett ma egy fickó. Ő küldött ide. Ha a sztorid igaz is, akkor te kiadtál neki…
– A szemét! Elárulna, hogy magát mentse… Azt mondta, hogy bár tudja, hogy jóvá nem teheti, de segíteni szeretne rajtad… hogy lehettem ekkora idióta… Figyelj… ha nem hiszel nekem, lőj le, megérdemlem. De ha az igazi gyilkost keresed, vele kell végezned, viszont vigyázz, ezek után biztos, hogy várni fog rád.

Az ég fülsüketítően dörög, a villámok időnként nappali világosságot varázsolnak, az eső pedig idegőrlően szakad. Ahogy egyre közelebb érek a hatalmas kúriához, egy alak körvonalait látom kirajzolódni az ajtóban.
– Hamar visszatért. – Robert pimaszul mosolyog.
– Nem a megfelelő kihívás elé állított.
– Kedves, teljesen át van fagyva. Jöjjön be, nehogy megfázzon!
– Ó, nekem jobb ötletem van a felmelegedésre. – Lábujjhegyre állok, szemeim lehunyom, és Robert felé hajolok. Veszi a lapot és csókra nyitja száját. Épp egy pillanattal ajkaink összetalálkozása előtt elsütöm a fegyvert. Ő hátra esik és nyögdécsel, én őrült pillantást vetek rá.
– Már emlékszem rád. Próbáltál előcsalogatni, amikor észrevettél, hogy megölhess, és ne maradjon szemtanú. Féltem tőletek, borzalmasan, így elrejtőztem, nektek pedig jobb dolgotok akadt, és leléptetek.
– Már akkor is gyönyörű volt…
– Neked most csend van féreg. Akkor kellett volna megölnöd, amikor megtaláltál. Azt hitted, majd egy lehetek a kis gyűjteményedből, igaz? Nos, elkeserítelek, nem tartozom a könnyűvérű nőcskéid közé, és sosem fogok. Utolsó kívánság?
– Én szeretem magát… – Szájából vér bugyog fel.
– Ne légy ilyen szánalmas, kérlek. Most nem ment meg a dumád. Fogalmad sincs, mit kellett átélnem miattad, meg az idióta döntésed miatt. Megérdemelnéd, hogy itt vérezz ki, de ha lehet, inkább biztosra mennék…
A golyó hatalmas lyukat hagy halántékán, én pedig árnyként távozom a helyszínről. A távolban rendőrautók szirénáznak, de nem sietek. Befejeztem, hogy Istent játsszak, bevégeztem, amiért ezt az egészet elkezdtem. És időközben, magam is akkora mocsokká váltam – ha nem nagyobbá – mint akiknek a vére a kezemhez tapad. Még van egy golyó a tárban azt pedig mindvégig magamnak tartogattam.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük