Lenger Nóra: Hullócsillag

🕑 Olvasási idő: 4 perc

A redőny résein áttörő, forró napsugarak kellemetlenül cirógatták a fiú arcát. Felült ágyában, hanyagul beletúrt kócos, gesztenye barna tincseibe, nagyot ásított, majd belebújt mamuszába. Ahogy szobája ajtaját nyitotta, megköszörülte torkát és még a kilincset sem engedte el, mikor egy hangos „Jó reggelt”-el köszönt, ám azonnal szembesült vele, hogy a kanapé üres. Pár pillanat alatt körbejárta a lakást, de a lánynak nem akadt a nyomára. A bejárati ajtó nyitva volt, a kulcs belülről a zárban. Vendége angolosan távozott. Aznap – akárcsak az elkövetkezendő hetekben – számtalanszor felhívta és kismillió üzenetet hagyott neki, de válasz egyszer sem érkezett. Úgy gondolta megbánthatta valamivel előző este, ám a dolog nem hagyta nyugodni, így néhány héttel később hagyott egy SMS-t a lánynak, hogy felutazik hozzá, feltétlenül találkozniuk kell. Válaszra nem is számított így szombat hajnalban megvette a vonatjegyet, és elindult annak reményében, hogy barátságuk van – vagy legalábbis volt – annyira erős, hogy ne feleslegesen tegyen meg megannyi kilométert.

 

Mint az utóbbi időben oly sokszor, az ablakban ücsörögtem, az éjjel hideg szele kegyetlenül csiklandozta a talpam, ezért szorosabbra fogtam a magam köré tekert pokrócot, és igyekeztem a tücskök aznap esti szerzeményére koncentrálni, miközben a felhőkön alig-alig átsejlő csillagokat lestem. Mire észbe kaptam, a gondolataim már egészen távol jártak, azon a bizonyos nyári éjszakán merengtem. Eleinte nem volt benne semmi különös, csak egy szokásos találkánknak hatott. Pukkadásig faltuk magunkat pizzával, a legszorosabb barátságokat is tönkretevő társasjátékokkal mulattuk az időt, és egymás kedvenc zenéit hallgattuk. Aztán eszembe jutott a csillaghullás, ami bár nem volt aktuális, bevillant róla, hogy itt vidéken milyen tiszta az égbolt. Addig nyaggattalak, amíg fel nem öltöztünk és kicsoszogtunk. Órákig beszélgettünk a kertben ácsorogva, miközben együtt kémleltük az eget. Ahogy a fáradságunknak köszönhetően egyre fogyott a mondanivalónk, a kialakuló csöndek közepette semmi másra sem tudtam gondolni csak, hogy mindennél jobban szeretném megfogni a kezed, majd hátradőlni és magammal rántani téged a harmatos fűbe. Végtelenszer elképzeltem a jelenetet, és ugyan ennyiszer szidtam meg magam érte, de mindeközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetem az égboltról, így esett, hogy aznap este láttam először hullócsillagot. Egy pillanatig sem haboztam és kívántam. A vállamnak dőltél, ebből tudtam, hogy Te is láttad és azon kezdtem el gondolkozni, vajon mit kívánhattál, majd arra jutottam, hogy biztos valami igazán különlegeset, és mekkora idióta vagyok, hogy életem első hullócsillagához ilyen elcsépelt vágyat intézek, mint a szerelem. Mielőtt teljesen összevesztem volna saját magammal, Te megtörted a beállt csendet. Azt mondtad fázol, most már menjünk be. Nem fogtam meg a kezed, nem rántottalak el és nem kérdeztem meg, hogy mit kívántál, mert bár mindennél jobban érdekelt, tudtam, hogy én biztos nem mondanám el. Nem azért, mert nevetségesnek tartottam, hogy szerelmet kívántam – ami elől, ha szembe jönne, fülem-farkam behúzva menekülnék -, hanem mert a bennem lakó kislány megtanulta már, hogy az elárult kívánság sosem teljesül, és ugyanez a magányos, szeretetéhes részem volt az is, aki mindennél jobban vágyott rá, hogy a nagy ő reggel homlokon csókolja. Mire kiszabadultam gondolataim kusza erdejéből, megágyaztál nekem a kanapén, és elindultál a szobádba egy fáradt, alig hallható „Jó éjszakát” kíséretében. A küszöbnél megtorpantál, majd, mint akit mély álomból keltenek összerezzentél és visszafordultál hozzám. Megkérdezted kényelmes lesz-e így, esetleg kell még egy párna, vagy egy takaró? Tétováztam, hiszen az első dolog, ami eszembe jutott, hogy nem, nem az, de nekem ugyan nem kell ide semmi, csak hadd menjek veled. Na, nem azért, mert bármi bajom lett volna a kanapéval, hanem mert jobb szerettem volna melletted lenni és a szuszogásod hallgatva elaludni. Félre ne érts, nem vagyok beléd szerelmes, ellenben a gondolatba, hogy képes lennék újból így érezni valaki iránt fülig beleestem. Az ez iránti reményem pedig csak Te tudtad megadni, hiszen akkoriban Te voltál az egyetlen, akivel egyáltalán beszélni tudtam, az egyetlen, akiben képes voltam vakon megbízni. Végül csak magamra erőltettem egy mosolyt és annyit mondtam, hogy köszönöm jó lesz, majd a nagypárnát szorongatva néztem, ahogy becsukod az ajtót, mit sem sejtve.
Az aznap éjjeli rémálmaimra emlékszem mindközül a legtisztábban. Nem is nevezhetem őket rémálmoknak, hiszen valójában emlékképek voltak, ám elég borzalmasak ahhoz, hogy reggel köszönés nélkül pakoljak össze és távozzak. Egy ideig próbáltál megkeresni, azt hiszem meg akartad érteni min is megyek keresztül, de én sosem engedtelek elég közel magamhoz. Ha veled voltam, csak igyekeztem megfeledkezni a történtekről, csak boldog akartam lenni. Végül pedig téged is ellöktelek magamtól. Most pedig itt ülök a negyedik emeleti ablakomban, és a néma éjszakába suttogok okokat, miért is ne ugorjak.

 

Fiatal fiú ül a kávézó egyik sarkában és reggelizik. Percenként pillant a telefonjára, az időt ellenőrizvén, bár mostanra szinte biztos benne, hogy a lány végül nem jön majd el. A pincér egy aznapi újságot helyez az asztalra, és a fiú kínjában olvasgatni kezdi. Percekkel később villája hangos csörömpöléssel zuhan a földre, a pincér bosszúsan méri végig, ám mikor meglátja a nyitott újságot, és a fiú könnyekkel megtelt szemét, csak visz neki egy másik evőeszközt, és mellé lépve lopva beleolvas az újságcikkbe: „Tegnap hajnalban letartóztattak egy középkorú férfit nemi erőszak vádjával. Az eddigi nyomozások alapján a „bejelentőn” kívül még másik 16 lányt ronthatott meg. Az évekkel ezelőtt elkövetett bűncselekményre egy öngyilkosságba menekülő lány búcsúleveléből derült fény.” A fiú alig hallhatóan suttog valamit maga elé. Remegő hangjától még inkább érthetetlen, de mintha egy női név lenne. A pincér nem kérdez rá, de nem tapintatosságból. Nem akarja tudni. A fiú ugyan még csak a tojásrántotta felénél jár, feláll, némi pénzt dob az asztalra és szó nélkül távozik. Ahogy kinyitja az ajtót, kedves csilingelés búcsúztatja. Mire beesteledik, már otthon van, olyan részeg, hogy a lábán sem tud megállni. A vizes fűben fetreng egy vérpettyes papírlapot szorongatva, és a csillagokat figyeli. Ma este nincs csillaghullás.

 

 

Hasonló bejegyzések

Teszt

🕑 Olvasási idő: < 1 perc

Szólj hozzá!

miszi-inverted-colors2

Havi Miszi

Ha tetszik ez az egész, amit csinálunk, jó hírünk van: jelenleg nap mint nap azon (is) dolgozunk, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akikből igazi, vérbeli "Miszis" lehet. Akár Te is lehetsz a következő ilyen!

Legyél Te is Miszis!

Toborzóink nagy valószínűséggel jelenleg is jelentkezéseket olvasgatnak - a Tiéd is nagyon szívesen fogadjuk, ugyanis nemrég tagfelvételt hirdettünk! Keressük az új Misziseket.

A Miszi Online egy online művészettel, kultúrával, kifejezetten irodalommal foglalkozó magazin.

Központi e-mail cím: info@misziart.com

Az oldalon található irodalmi alkotások a Miszi Online szerzőinek saját szellemi termékei (ellenkező jelzés ellenében), azokat szerzői jog védi.

Támogatás

Rólunk

Impresszum

Elérhetőségek

Adatvédelmi nyilatkozat