Amikor egy lány makacsul ragaszkodik a nehéz dolgok cipeléséhez és inkább széket-székre halmoz, hogy elérjen valamit a felső polcon, azt furcsán kezelik az emberek. Ha látják, hogy az édesanyja kertet ás, kalapál és fúr-farag, akkor azt mondják, volt kitől örökölnie a talpraesettségét. Viccelődni kezdenek, hogy ilyen határozott nők mellett apu biztos főzésre és mosásra van kárhoztatva. Én ilyenkor csak faarccal pislogok rájuk, hiszen ötletem sincs, mit mondhatnék, így kezdik el kapizsgálni mi a helyzet. Jön a kínos magyarázkodás és millió meg egy bocsánatkérés, ekkor pedig nyilvánvalóvá válik, hogy fogalmuk sincs róla. Nem értik, hogy az ember, akiről csak ködös emlékképeim vannak, nem jelent semmit. Az első emlékem róla még csak nem is a sajátom, a fényképalbumunkból vettem kölcsön. Egy vékony, vidám férfi, akinek még a tekintete is mosolyog, az asztalnál ül és éppen eszik valamit. Egy férfi, akit én sosem ismertem.

A Duna partjáról elfogytak a lapos kövek, de a kislány még mindig nem tud kacsázni. Megfeketedett fogú, alkoholtól bűzlő férfi kapja a nyakába. Azóta is fél a magasban.
A kocsma pultján két pohár narancslé, a lejátszóból valami borzalmas szám üvölt. Az apró fehér csuklóra ujjak fonódnak. Azóta is utál táncolni.
A cukrászdában csoki tortát választ, az övtáska cipzárja fülsüketítően hat a csöndben, a fogak közül egy ötszázas kandikál ki. Azóta is gyűlöl osztozkodni.
A TV zaja ugyan valamennyire elnyomja, de még így is hallani a kiabálást. A férfi rázza a kaput és a kislányra vár. Azóta is a fejére húzott takaróval alszik.
Az árokból két láb kandikál ki, a napfényben csillognak a sörösüveg szilánkjai az úttesten. Azóta is messziről kerüli a részegeket.

Göndör, szőke hajú nő sétál szembe, amikor észreveszi a lányt átmegy az út túloldalára. Azóta is lehajtott fejjel közlekedik.
A parkban játszó két kisgyerek a nevén szólítja és közelebb mennek hozzá, a kislányban önmagára ismer. Azóta sminkeli magát.

Nem, nem őrzöm a kórházban ajándékba kapott zenélő macit, helyette maradt a fájdalom és a rózsaszín pelikános ajtó képe. Sőt, a mikulás csokit is megettem még aznap, amikor beadta a nagyanyámnak, mert én nem voltam hajlandó kimenni hozzá, így akkorról is csak a „mi lett volna ha…” maradt. Ezúttal viszont nem én vagyok az, akinek bármit is meg kell bánnia. Hiszen mindezen emlékek helyett állhatna most mellettem egy őszülő félben lévő, pocakosodó, mosolygó férfi, aki esténként – még ha makacsul húzódok is el – jó éjt-csókot lehel a homlokomra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük