Két ember ült kint a fagyos novemberi szélben, két férfi. A jobb oldali tűnődve nézett a távolba, a másik ember kezében ott füstölgött egy meggyújtott cigaretta.

– Miért csináltad? – Szólt lágy hangon először a jobb oldali.

– Puskával a kezemben születtem és ez kísér a bölcsőmtől a síromig, senki sem akar így élni. Te sem akarnád ezt, ha te születtél volna ebbe a családba. Elvárás, hogy katona legyél, ha akarsz, ha nem. Nem akarok embereket ölni, mert valaki mást ez tesz boldoggá. Nem akarom látni a kétségbe esett pillantásokat mielőtt beléjük eresztenék egy golyót, és nem akarom a dicsérő szavakat, amikor haza jövök egy-egy háborúból. Nem akarok dicséretet az ölésért.

– Akkor miért nem próbáltál meg háborúban meghalni az öngyilkosság helyett?

– Hidd el próbáltam. Volt, hogy direkt rossz fedezéket választottam és vártam a halált. Vagy épp golyó elé vetettem magam, esetleg olyan helyen feküdtem hasra, ahol a bomba biztosan felrobbant volna. Mindegyiket túléltem pár karcolással és dorgáló szavakkal. Ez olyan, mintha a saját mennyországod mindent megpróbálna, hogy távol tartson téged.

– Akkor sem lett volna szabad ezt tenned. – A férfi egyszerű szavak helyett leginkább szitokszavakat köpködött volna társa felé. – Egy katona a végső percben sem tesz ilyet, vagy legalábbis nem próbálja meg felakasztani magát az üres zuhanyzóban, normális vagy te egyeltalán?!

Beszélgetésük elmélkedéssé váltott át. A jobb oldali, Krisztián, társa és egyben legjobb barátja tettén gondolkozott, ha nem akkor indul zuhanyozni, akkor talán csak most találnák meg társa testét. A másik, Ádám, azon töprengett el, hogy vajon még hány embertől kapja meg ezt. A felettesei és szobatársai már régen kiosztották tettéért, de még annyira sokan voltak mások a hadseregben, akikhez holnapra elér a hír és kicsúfolják őt. Hat éve lépett be a katonaságba és attól a naptól kezdve van egyre növő bűntudata, mikor lelőtte az első ellenséges katonát. A katonát, akit nyilván vártak otthon. Várták a barátai és a családja, de az a katona nem mehetett haza, az után a nap után az élete véget ért. Ádámé viszont csak ekkor kezdődött el az első útnak indított golyójával, ami célba is ért. Haza mehetett a családjához és barátaihoz, de ezt ugyanazok nem tehették meg, akiket megölt, és ez mélyen legbelül nagyon is nyomasztotta. Mit ártottak neki azok az emberek? Miért kell őket megölnie? Talán azért, mert ők is védik a saját hazájukat? Rengeteget elmélkedett azon, hogy ő vajon rossz vagy jó ember. Hiszen jó, mert védte a saját hazáját, vagy éppen másik ország megvédésében segédkezett, de ugyanakkor rossz is, hiszen embereket ölt. Vajon a mennyország egyszer úgy fogja őt befogadni, mint anya az otthon melegébe visszatérő gyermekét, vagy a pokol tüzén fog elégni?

>- Nem gondoltál bele, hogy Kati mit élhetett volna át, amikor meghallja a halálod hírét?! Tudod, Kati, az a nő akivel általános óta együtt vagy, és aki gyereket fog neked szülni hónapok múlva. A jövőbeli gyereketekre sem gondoltál? Nem gondoltál bele, hogy milyen lehet majd neki apa nélkül felnőni?- Krisztán szavaiból sugárzott a gyűlölet. Hogy képes egy férfi ilyet tenni nem gondolva a családjára? Hirtelen gyűlöletét főként az szította, hogy ő apa nélkül nőtt fel, tudta, hogy ez mekkora szenvedés.

– Egy olyan gyereket fog megszülni, aki másik férfitól van. Hidd el, annak a gyereknek csak jobb lenne, ha nem ismerne egy család hősének beállított gyilkost. Kati pedig valószínűleg megkönnyebbülne. Hozzá mehetne nyugodt szívvel ahhoz az alakhoz, és még pénzt is örökölne. Tizennégy együtt töltött év után megcsalt, szerinted gondolok arra, hogy mit érezhet vagy érezhetne? – Ádám könnyei hullani kezdtek.

A baráti köréből mindenki azt hitte, hogy az ő szerelmük tökéletes. Kati akkor csalta meg, amikor ő bevetésen volt és terhes is lett a szeretőjétől. Egyszerű volt rájönni, hogy hogyan eshetett szerelme teherbe, mire hazaért már egy hat hónapos terhes nő várta és nem az a nő, akit egy éve kelletlenül hagyott ott a reptéren. Ádám ezt betudta büntetésként. Büntetés, mert megölt több tucat embert és ő még mindig élt, de mélyen legbelül nem így gondolta. Azt hitte, hogy kedvese csak az övé és senki másé, de tévedett. Ez a tévedés talán még a bűntudatánál is jobban fájt neki, de csak egy pár napos távolléttel mutatta ki. Kettejük kivételével senki sem tudta idáig.

– Akkor neked már tényleg nem számít semmi. Hiszen az semmit sem ér, hogy vannak szerető szüleid, akik haza várnak és az is semmi, amiken mi keresztülmentünk. Most nem csak a közös bevetésekre gondolok, hanem a közös bulikra és nyaralásokra, a sok hülyéskedésre. Amik, ezek szerint, neked semmit sem számítanak. Erre sem gondoltál?

– Igazából gondoltam rá, de nem érdekelt. Egy jobb helyen akartam lenni, a túlvilágon.

Szavait Krisztián tenyere szakította félbe. Még látta, hogy legjobb barátja dühösen távozik, mielőtt könnyei rohamosan megindultak volna. Ha egy katona nem követ el öngyilkosságot és egy férfi nem sír, akkor ő már se katona, se férfi. Ott sírt a kaszárnya lépcsőjén ülve, magára hagyva a gondolatival és a lelkiismerettel. Továbbra is csak egy dolgot akart: túlesni a megkönnyebbülést adó halálon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük