Gubics Flórián: Az utolsó szegmens

🕑 Olvasási idő:  3 perc  

Éreztétek már azt a bosszantó és kiábrándító érzést, mikor valamivel kapcsolatban végre teljesen összeállna a kép? Aztán az öröm azon tökéletes mámorában fürödhettek, amely a magatok iránti elégedettségből fakad? Majd hirtelen eltűnik a szemetek elől egy kis darab, ami összeomlasztja az egészet… Mint mondjuk, amikor egy angol mondat majdnem minden szavát érted, de mégse tudod lefordítani, mert egy szó idegen számodra.

Hirtelen ez kavargott a fejemben, miközben a düh és a kétségbeesés eluralkodott az elmémen, s többé nem láttam tisztán. A helyiség minden részében szétnéztem már, de sehol sem találtam azt, ami kellett. Az a nyavalyás fecni, ami jelenleg számomra világmegváltásként hatott volna, most kifogott rajtam. Pedig az volt az utolsó reményem.

Nem volt több ötletem, végleg lemondtam arról, hogy valaha ezt a helyzetet jól megoldjam. Elkomorodtam, és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én feladom, nincs értelme tovább ezzel küzdenem. Végül is, mit tehetnék? A helyzetem reménytelen, az egyetlen, ami kimenthetne innen sehol sem volt. Leültem a küszöbre, és bámultam a lábam. Vállig érő barnás-szőke hajam elém omlott, s eltakarta fiatalos arcomat és barna szemeimet. Körülöttem minden szépen lassan elnémult. Kikapcsoltam magam. Gondolkoztam… amikor is. Hirtelen beütött a szikra. „Ott lesz!” – törtem ki a csendből hangosan, és egy hirtelen mozdulattal felálltam. Leporoltam a kék farmeromat, majd elindultam a célom irányába, ahol az elveszett papír fecni helyét véltem, amely most megmentheti az életem.

Néhány másodperccel később már a szűk, öreg szobában találtam magam. A sarkokban pókhálók gyűltek jelezvén az évek múlását. Hűvös szellő lengedezett be a rosszul rögzített ablakokon. Mindenhol rengeteg volt a por. A falakról a festék majdnem teljesen lepergett, s teli volt hosszú hajszálrepedésekkel, valamint furcsa alakú beázásokkal. A tartópilléreken repedezések futottak végig, s csaknem teljesen elkorhadtak. A szűk ablakokon kívül az egyetlen fényforrást egy lelógó villanykörte jelentette, amely félhomályba borította az aprócska helyiséget. Félelmetes látványt nyújtott. Nem gondoltam, hogy valaha arra kell vetemednem, hogy ide belépjek, de nem hagyott más esélyt. Az időm egyre fogyott, és nekem ezen túl kellett esnem, „élve vagy halva”, ha törik, ha szakad, meg kellett szereznem! Így tovább mentem, reménykedve, hogy egy csapdába se esek bele, amely esetleg kellemetlen szituációt szülne. Csak léptem előre, a süvítő szél kíséretével, amely olykor olyan hatást keltett, mintha szellemek figyelnének lépten-nyomon.
Már majdnem ott voltam. Egyre melegebb és melegebb lett, az izzadság csak úgy folyt az arcomról, mintha tűz égne körülöttem. De nem adhattam fel, éreztem, bármennyire is ijesztő, már közel a cél. És nem sokkal a gondolat felötlése után, már előttem is volt, amit kerestem. A sötétbe burkolódzott, mint egy démon, aki elhagyta a valóságot, hogy bujkálva éljen. Egy öreg, sötét fából készített, szépen kifaragott könyves polc, rajta könyvekkel, amelyeket időtlen idők óta nem érintett senki. A por rétegekben állt már rajtuk. Tudtam, mit keresek. Harmadik sor… második könyv… elvettem, kinyitottam és benne volt az, amiért jöttem. Gyorsan kivettem belőle a kellő információt, és visszaraktam a helyére, de amint ez megtörtént hirtelen a szél feltámadt és erősen fújni kezdett. A támpillérek végtelen nyikorgásba kezdtek, és a redőnyök csapkodták az ablakokat, mintha valamit elszabadítottam volna az imént. A lehető leggyorsabban szaladtam a kijárat felé, miközben pókhálók gyűltek az arcomon. Azonban az ajtó csukódni kezdett. A szívverésem felgyorsult és egy pillanatra minden megállt. Azt hittem bent ragadok azon a borzalmas helyen végleg. De az utolsó pillanatban hirtelen elrugaszkodtam, és még pont elértem a kilincset. Kijutottam. Meleg helyzet volt, de amiért jöttem a kezemben van végre. Legalább is így gondoltam.
Mikor visszatértem az kiinduló helyemre a zsebemhez nyúltam, hogy kivegyem a cetlit, amit hanyagul, azaz inkább sietségemben gyorsan belegyűrtem. De amikor a kezem a zsebbe dugtam a papír nem volt ott… Idegesen keresni kezdtem, de hiábavalóan. A látásom hirtelen elhomályosodott. Kétségbeestem és éreztem, hogy mindjárt összeesek. Le kellett ülnöm egy székre, és a térdemre támaszkodva a földet néztem. Nem tudtam, mihez kezdjek. Minden reményem szertefoszlott a felől, hogy valaha határidőre teljesítsek. Semmi esély nem volt rá. Semmi. Vagyis. Igazából csak egy. Valóban! Hogy is nem jutott eszembe? Nincs már más megoldás. Úgy érzem, kockáztatnom kell. De nem maradt más lehetőség.

Lassan, és elkeseredetten álltam fel, és készültem a kétséges feladatra, amikor hirtelen csoda történt. A telefonom megrezzent, és egy SMS érkezett rá, reagálva egy korábbi segítségkérésemre. Megváltó üzenet… Megnyitottam és szélesen elmosolyodtam. A világ hirtelen jobb és szebb hely lett. És végre teljes megnyugvással örömömben kiszóltam:

– Hát persze, hogy is felejthettem el… két evőkanál paprika, és egy csipetnyi só kell a levesbe.

 

Hasonló bejegyzések

Teszt

🕑 Olvasási idő:  < 1 perc  

Szólj hozzá!

miszi-inverted-colors2

Havi Miszi

Ha tetszik ez az egész, amit csinálunk, jó hírünk van: jelenleg nap mint nap azon (is) dolgozunk, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akikből igazi, vérbeli "Miszis" lehet. Akár Te is lehetsz a következő ilyen!

Legyél Te is Miszis!

Toborzóink nagy valószínűséggel jelenleg is jelentkezéseket olvasgatnak - a Tiéd is nagyon szívesen fogadjuk, ugyanis nemrég tagfelvételt hirdettünk! Keressük az új Misziseket.

A Miszi Online egy online művészettel, kultúrával, kifejezetten irodalommal foglalkozó magazin.

Központi e-mail cím: info@misziart.com

Az oldalon található irodalmi alkotások a Miszi Online szerzőinek saját szellemi termékei (ellenkező jelzés ellenében), azokat szerzői jog védi.

Támogatás

Rólunk

Impresszum

Elérhetőségek

Adatvédelmi nyilatkozat