Ott álltál.

Álltál és nevettél.

Kinevettél, hogy milyen gyenge vagyok. Gyenge, mert az arcom már megint nem bírta el az öklöd súlyát. Azzal az undorító, perverz vigyoroddal néztél rám. Még most is a szemeim elé tudom képzelni, ahogy felkacagtál és a nadrágodból kifűzted az övedet. Vastag, fekete, bőr öv volt, tőlem kaptad két éve karácsonyra. A csatja fém volt,fájdalmas sebeket ejtettél vele.

Ahogy meglóbáltad az övet, már tudtam mi jön. Ezúttal nem sikítottam, bele akartam halni a fájdalomba. Hasra fordítottál, felgyűrted trikómat, majd a bőr hangosan csattant a bőrön. Pontosan huszonötször vertél el az övvel aznap. Legalább ezt megszámoltam, ha már a könnyeimet nem bírtam.

Visszafordítottál a hátamra, a felsőmet teljesen szétszakítottad, majd kicsatoltad a melltartómat is. Azt hittem, hogy ezután az jön, mint oly sokszor, megerőszakolsz, de nem. Ráültél csípőmre és addig helyezkedtél míg nem láttad a kínt az arcomon. Eszelős vigyorral néztél rám. Fogtad fekete segéded és a nyakam köré tekerted. Egyre szorosabbra húztad,vártad mikor kapálózok levegőért. Nem volt időm ilyenekre, próbáltam valami jóra emlékezni, utolsó pillanataimban nem akartam a saját nyomorommal törődni.

Már végleg elbúcsúztam mindentől mikor végül elengedted az övet és élvezettel nézted ahogy nagy levegőket veszek. Eztán jött az, aminek jönnie kellet. A szoknyámat fel, a bugyimat pedig lehúztad. Már rég nem volt méltóságom. Nem éreztem ahogy belém csúszol, túlságosan megszoktam vagy csak a légszomjammal voltam elfoglalva, már magam sem tudom. Mozogtál bennem, erre még emlékszem. Az is tisztán él emlékezetemben, ahogy az arcod furcsa grimasszal jelzi, hogy a testi Mennyország kapujában vagy, bár lehet ez is csak korábbi emlékek árnya. Aztán semmi.

Semmi után fehérség. Azt hittem végre meghaltam. Nem hittem, inkább reménykedtem. De sajnos nem így volt. Kitisztult látásom és muszáj voltam rájönni, hogy egy kórházi ágyban fekszem. Szokás szerint idegesítettek a csipogó gépek és a karomban lévő branüll, amin keresztül belém csepegett az infúzió. Túl sokszor voltam már itt. Utáltad ha idáig fajultak a dolgok, ezért is én voltam a hibás, mint szokás szerint mindenért.

Egy óra telt el, aztán bejött a nővérke. Ingatta a fejét, kíváncsi voltam ezúttal milyen hazugságot mondtál a mentősöknek. A nő már volt bent nálam párszor, kérdezés nélkül kezdett mesélni. Elmondta, hogy kiraktál a sarokra és névtelenül hívtad őket, majd magamra hagytál a mentő érekézéséig. Nem szóltak neked, nem tudtak elérni. Aztán nagyot sóhajtott, innen tudtam, hogy rossz híre van. Terhes vagyok. Tőled. Már nem tudom mit mondtak hanyadik hónap, csak a keserű kínra és édes örömre emlékszem. Valahol örültem, mindig anya akartam lenni, de nem tőled. Aztán még mielőtt túlzottan belelovaltam volna magam a dolgokba, lemondtam. Tőled nem kell. Tőled semmi sem kell. A nővérke nem lepődött meg, mikor közöltem vele, hogy intézze el nekem az abortuszt. Így a legjobb. Amúgy sem lett volna egészséges, ahhoz túl közeli volt a kapcsolatunk, testvérek voltunk.

Egy hónap után mentem vissza hozzád, addig a kórházban voltam, a sérüléseimet már nem is érdemes számba venni, annyi volt belőlük, mint égen a csillag. Nem voltál ott, egyik cuccod sem, minden eltűnt. Örökre.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük