Keserves muzsika szűrődött ki a negyedik emeleten lévő próbateremből. A hegedű húrjain egy fiatal férfi táncoltatta a vonóját és a hosszú ujjait. Szemei csukva voltak és élvezte a szomorú szimfónia minden egyes hangját.
A dalba az embereknek a szíve szakadhatott volna.
Fekete haja azaz igazi beletúrok és nem engedem típus volt, amely a tarkójánál felkunkorodott s előbukkant pár apró göndör tincs is.
Hegyes álla és a harmadnapos borosta még markánsabbá tette az arcát, de rideg sötétbarna tekintete egy falat húzott a fiú és a csodálói közé. Meredten bámult a hangok áradata közben, miközben bambult, az emlékeibe merült.

 

– Derek – szólalt meg egy vékony, finom hang az ajtóból, amikor abbahagytam a dalt s leeresztettem a vonót a hegedűvel együtt.
– Mi van? – Kérdeztem olyan ridegen, ahogy csak a hóember tudná olvadáskor, majd a hangszer tokjához léptem.
A hegedűt gondosan belehelyeztem és végig simítottam a felületén, mint mindig. Lehajoltam a termoszomhoz, közben a felkontyolt fekete hajú, rövidnadrágot és tornadresszt viselő leányzó közelebb merészkedett hozzám, amelyet én csak felvont szemöldökkel figyeltem.
– Én csak… – kezdte majd megköszörülte a torkát, hogy bátrabbnak tűnjön. – Én csak szeretném megbeszélni a közös projektünket.
A derekammal a padnak dőltem, a kezeimet karba fontam magam előtt támasztva a termoszt tartó könyökömet és kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd elvigyorodtam:
– Csillagbogár, nem vagy te túl fiatal egy gyerekhez?
A lány hirtelen köpni nyelni nem tudott és sóbálvánnyá merevedett, majd kitört, mint egy tűzhányó vulkánban élő tűzhányó sárkány:
– Mekkora egy faragatlan utolsó csőcselék vagy te, hogy ilyen aljas perverzség jut az eszedbe. Már eleve az sértő, hogy te meg én. Erre meg gyerek! Honnan a rokkant virágos bódéból jöttél te?!- Fújtatott a lány és kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet a szójárása miatt, de nem tudtam nem elmosolyodni, amikor meghallottam az erőlködést a sértegetések mögött.
– Te most engem meg akarsz bántani? – Tettem fel színlelt megbántódással a kérdést.
Ő csak állt ott kipirult arccal, majd nemes egyszerűséggel ennyit felelt:
– Igen.
Felnevettem
– Hagyj játszani.
– De a pro…
– Milyen projekt?! – Csattantam fel.

Az emlékek sorozatára az ütem a hegedűn egyre gyorsult, mélyebb lett. A fiú szemei kipattantak. Lágyan ringatózott az ütemekre. A ritmust, minden testrésze követte. Egyik lábáról a másikra állt, forgolódott, a feje követte.

– Tudod, amit…
– Amit az a hárpia adott?
– Igen – mosolyodott el a vékony ajkaival, amit kábultan figyeltem, majd megráztam a fejemet.
– Figyelj, egyedül dolgozom, nem szeretem, ha megzavarják az alkotói folyamatomat – karcoltam idézőjelet a levegőbe.
– Nem játszok hangszeren – dörzsölgette a felkarját.
– Akkor, hogy akarsz velem együtt dolgozni? – Ráncoltam a homlokomat.
– Táncolok.
– Á – bólintottam egyet és elhúzva a számat elfordultam.
– Tine! Hát, itt vagy – lépett be ismét valaki a termembe, megzavarva a próbámat. – Mit keresel itt?
A vállam fölött hátra néztem és láttam, ahogy a srác a lány fölé magasodik.
Furcsa érzés lett rajtam úrrá, de visszatekintettem a hegedűmre, kivettem őt és játszani kezdtem. Kizártam a hangokat és amikor megfordultam, már nem voltak ott.

Leeresztette a vonót, amikor meghallotta, hogy kinyílt az ajtó.Nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta az igazgatót és a három rendőrt, aki vele volt.
– Derek De Rain, le van tartóztatva, Christine Bale, Leonard Red meggyilkolásának alapos gyanúja miatt – léptek közelebb. – Forduljon meg, kezeket hátra! – mondta az egyik tiszt, miközben a kezére tette a bilincset. – Jogában áll hallgatni, bármit amit mond, felhasználható maga ellen.
Derek kifújta a bent maradt levegőt, majd megfordult.
A tiszt hátulról meglökte és ő elindult. Az igazgató és az egyik tiszt előtte ment, míg a másik kettő mögötte.
A diákok tátott szájjal bámulták a különc fiút, aki most láncra verve menetelt közöttük.
Sokan előkapták a mobiljukat és fényképeket készítettek, majd rögtön szárnyra keltek a pletykák, hogy mik is történhettek.
Az iskola előtt a járókelők is figyelték, hogy mi ez a műsor, majd a fiút betuszkolták a kocsi hátsó ülésére.
Körülbelül nyolc óra lehetett, amikor kihallgatásra vitték.
A kezei bilincsben voltak, még mindig, s azokat az asztal lapján pihentette. A székben kényelmesen hátradőlt, a földet nézte.
Előtte két férfi ült és egy nő mászkált a fülkében. A nyomozók a papírokat nézegették, majd elé raktak néhány képet.
– Tehát ismeri őket?
Derek felnézett, megszemlélte a mosolygós lányt a képen, a másikon pedig az iskola menősrácát.
– Őket mindenki ismeri – felelte csendesen, majd a lány képébe merült.
 

– Na, jó – kezdtem. – Mire gondoltál?
– Lindsey Stirling számait gondolom ismered – mondta, miközben tologatta a padokat és a székeket, ám egyet középen hagyott.
– Nem, barlangban lakó, űrhobbit vagyok, aki csak a pittyegést értelmezi zenének – forgattam a szemeimet.
– Elég hülye humorod van – fintorgott.
– Nem vicc volt.
– Idióta – forgatta a szemét grimaszolva. – Tehát a Shadow című számra gondoltam, megvan?
Megráztam a fejemet idegesen, mert kezdett kihozni a sodromból a lány.
Elővettem a hangszeremet, a vállamhoz illesztettem és lejátszottam első ütemeket.
– Megfelel hercegnő?
– Elmegy – vont vállat. – Háromra kezdd el megint! – Utasított és a székhez ment.
– Elmegy, háromra kezdd megint! – Utánoztam halkan hevesen gesztikulálva, mire ő bemutatott.
Hisztis picsa,állapítottam meg, miközben kifújtam a bent maradt levegőt.
Kihúztam magam és vártam a háromra. Amikor megadta a jelet elkezdtem játszani.
A széken ült, majd kitört, amikor meghallotta a zenét. Megtámaszkodott a szék lapján, a háta ívbe feszült. A padlót a lábujjai érintették csak, majd leengedte a csípőjét, miközben a bal lábát felhúzta a jobbon, majd az égbe nyújtotta. Levezette oldalt, a testével ráfordult és felállt. Hullámzott kettőt, mint aki most tért magához. A kezeivel lendületet véve fordult vagy kettőt, majd a magasba szökkent. Guggolva érkezett meg, az egyik lábát oldalra kinyújtva. Rávezette a testsúlyát és fellökte magát. A széket használta partnerül és átadta magát a zenének.
Csodálva figyeltem és nem fért a fejembe hogyan képes így mozogni.
Lassan véget ért a dal és miközben leengedtem a hegedűt, odajött, ujját az államhoz tette és felnyomta.
– Tehát tetszett – vonta le vigyorogva a következtetést.

– Hallja! – Rázták meg Derek vállát, miközben ő felpillantott.
– Tessék? – Kérdezte halkan, nem törődöm stílussal.
– Ön ölte meg ezt a két embert?
– Miből gondolják, hogy én tettem? – Vont vállat, a száját is elhúzta a kérdés után.
– A lány holttestét a szobájában lévő szekrényben találtuk meg, a fiúnak a ruháit önnél találtuk meg, de a tetemet egyenlőre még nem. Merre van?
Derek mosolygott.
– Lehet, hogy a folyóban kellene keresniük, vagy a föld alatt, vagy a strici kisfiúk bordélyában – ajánlgatta. – Néznek önök NCIS-t? Nem nekem kellene ilyen kreatívnak lennem – kuncogott.
– Nem a humorizálás miatt vagyunk itt. Te tetted vagy sem?
– Hol a magázó formula, Uram? – Vigyorgott a fiú, élvezte ezt a helyzetet.
– Ne feszítsd a húrt.
– Tudom, tudom, nem otthon vagyunk.
A nő megállt egy percre és a férfit nézte ugyanúgy, ahogy a társuk.
– Ó, nem is tudják, hogy én vagyok a fiad, akit nevelőintézetbe zárattál? – mutatott magára, majd a másik két tagra. – Üdv emberek, én vagyok A fia – nyújtott kezet a másik férfinak, aki elhűlt arccal figyelte hol Derek eszement pillantását, hol a társa verejtékező arcát. – Ha nem, hát nem – vont vállat.
– Te ölted meg őket? – Tette fel ismét a kérdést.
– Ahogyan te kergetted őrületbe anyát, és adtál neki pirulákat? Nem. Én, nem így tettem – vigyorodott el.
Megfagyott a levegő a teremben. A nő az elsötétített üvegablaknál állt és semmilyen mozdulatot nem tett. Az arca tanácstalan volt és döbbent. A homlokát ráncolva meredten nézte a fiú vigyorgó, tébolyult fejét.
Mr. Rain is visszatartott lélegzettel nézett farkasszemet a fiával, miközben az ökölbe szorított keze, már-már elfehéredett. Az egész teste megfeszült és a mellkasa egyre gyorsabban emelkedett fel és le. A társuk körbe nézett, mint aki nem érti a helyzet komolyságát, felállt, megigazgatta a nadrágját és az ajtó felé lépdelt:
– Hozzak valakinek kávét? – A válasz egy gunyoros pillantás volt, mire megemelte a kezeit mentegetőzésképpen. – Én kérdeztem – azzal kiment.
– Te ölted meg őket? – Simított végig Mr.Rain a homlokán, majd újra a fiára nézett.
Nyugalmat erőltetve magára hátra dőlt és a kezeit összekulcsolva az ölébe ejtette.
A nő kimért léptekkel mellé sétált és leült.
– Mi csak segíteni…
– Börtönbe akarnak dugni. Az nem segítség – jelentette ki határozottan.
– Mi csak segíteni akarunk a hozzátartozóknak… – köhintett a nő, mire a fiú elnevette magát.
– Nagyon ügyes Miss, nagyon-nagyon ügyes… – nevetgélt, mintha csak egy teadélutánon lettek volna.
– Megkönnyítenéd a helyzetünket, ha válaszolnál is…
– Kérdezzen. Sajnos nem tudom, hogy mire kíváncsiak – vonta meg nem törődöm stílusban a vállait és, hogy hihetőbb legyen a száját is elhúzta.
– Ne hozz ki a sodromból! – Sziszegte, mire a nő a combjára tette a kezét nyugtatásként.
Derek a szemeit forgatta, majd a nő mozdulatait követte a szemeivel.

– Christine… – fogtam meg a csuklóját és visszatettem a saját combjára a kezét. – Ezt nem kéne…
– De látom rajtad, hogy milyen ideges vagy.
– Az nem jelenti azt, hogy egyből letaperolhatsz! – Forgattam a szemeimet, mire ő a telt ajkaival csücsörített egyet lemondóan.
– Mindjárt mi jövünk! Úgy izgulok! – Oldalra sandítottam, hogy komolyan gondolja-e, majd meggyőződve, hogy igen, ráhunyorogtam.
– Na, Miss Tökély izgul? Szabad kérdeznem, hogy miért? – fontam össze a karomat a mellkasom előtt.
A fekete haja leengedve pihent a vállain, rám hunyorgott és gondolkodva a vállára döntötte a fejét.
– Nem tudom, mindig félek, hogy elrontok valamit és utána rajtam fog röhögni mindenki, vagy pusztán attól, hogy nem tudok majd megfelelni – erre a kijelentésre elmosolyodtam, mire karon vágott. – Ez nem vicces, jó? Ezek komoly dolgok.
– Nem is azon nevettem. Csak nem értem ezt. Először is magadnak kell megfelelned, a többieknek nem kell. Ha magadat elfogadod, akkor más nem számít.
– De…
– De, így van. Nézz csak rám! – mutattam végig magamon. – Helyes vagyok, férfias…
– Humoros…
– Tehetséges… Még sem érdekel másnak a véleménye, csak a sajátom – hagytam el az ironikus megjegyzését.
– Talán ezért utálnak olyan sokan. Mert túl nagy az arcod – emelintette meg a jobb szemöldökét.
– Még belefér a tükörbe – nevettem el magamat. – Viccet félretéve. Az a tipikus zenész vagyok, aki csak a zenének él, és abból táplálkozik. Az a célom, hogy az embereket gyönyörködtessem, de az emberek nem tudják, hogy mit várjanak el tőlem, mert még nem ismernek, ezért  saját magamnak állítok fel egy lécet, amit mindig meg kell ugranom, de azt is tudom, hogy hiba lenne, ha rögtön a legmagasabbra törnék, mert ha onnan leesnénk, nem biztos, hogy túlélném.
– Ez nem olyan egyszerű. Neked nincsenek szü…ba… Vagyis… – pirult el, mire elmosolyodtam.
– Nem, tényleg nincsenek szüleim, akik elvárnának tőlem valamit és barátnőm sincs.
– Derek De Rain és Christine Bale, önök következnek. Kérem készüljenek fel! – szólított minket a Miss, majd eltipegett.
A korához képest jól nézett ki, de az a francia arrogancia ami sütött abból a nőből. Nem, nem volt francia, de mégis úgy tett, mert az első szerelmes a férje pénztárcája után Párizs volt.
Lassan összeszedtem magamat, felálltam megigazítottam a fekete ingemet, majd lehajoltam a hegedűmért.

– Derek, itt van?
– Sajnos igen – mosolyodott el, majd a nőre nézett.
– Mire gondolt?
– Nem tudtam, hogy gondolatokat kellene Önökkel megosztanom – felelte szárazon.
– Figyeljen, annál hamarabb végzünk, minél hamarabb elmondja, amit tud. Ilyen egyszerű.
– Hol van a hegedűm?
– Tessék? – kérdezte elhaltan a nő.
– A hegedű. Vonós hangszer…Tudja…- mutogatta idétlenül.
– Tudom, hogy mi az, de mire kell? Nem értem.
– Ha megkapom, meg tudok önnek mutatni valamit.
– Mégis mit?
– Válaszokat akar, vagy sem? – tette fel ingerülten a kérdést.
– Rendben van – válaszolta rövid csend után, majd eltolta magát az asztaltól. – Intézkedem, addig… Ne öljék meg egymást! – nézett hol a fiúra, hol pedig az apára.
Mind a ketten követték tekintetükkel, ahogy a magassarkújával kitipeg a szobából.
Derek az apjára pillantva hátra dőlt a székében, majd elmosolyodott.
Régen találkoztak már, talán hat éve éve.
Derek tizennégy éves volt, amikor az édesapja elhagyta őket. Az anyja sokáig betegeskedett és a legrosszabbkor hagyta ott őket, egy fiatalabb nő miatt, aki még azt sem tudta, hogy a szerencsétlen férfinak van családja.
Amikor a válási papírokat hozta haza, a felesége nem akarta aláírni őket, mire dulakodni kezdtek és a férfi eszét vesztve megütötte őt, amire a nő elesett és beütötte a fejét a konyhabútor szélének. A sápadt bőrét az apró patakokként ömlő bíbor vércseppek tarkították, mire a férje megrettenve rögtön felkapta őt,, megkereste az egyik gyógyszerét, beadta neki és a kocsijába téve rögtön a kórházba száguldott vele, de késő volt.
Nem a seb és a vérveszteség okozta a halálát, hanem a rossz pirula, amelyet beadott neki.
Végzett a feleségével, de csak műhibának tekintették.
Derek egyedül maradt. Nem akart a fia szemébe nézni, így inkább beadta őt egy internátusba.
Soha nem bocsájtotta ezt meg az apjának, aki most feszengve ült előtte, verejtékező homlokkal.
Fekete haja már kopaszodott, a homlokán a ráncok nem tűntek el, a szemei alatt végtelennek tűnő, sötét karikák díszelegtek, amelyek így adták hírül a napvilágnak, hogy már napok, hónapok, évek óta nem aludt rendesen.
Nem tudott megszólalni, mit is mondhatott volna? Derek is csak nézte vigyorogva, élvezte a kínlódását, majd bizalmaskodóan előre hajolt. A lebilincselt kezeit az asztallapra tette, lehajolt ahogy csak tudott, hogy felkeltse az apja érdeklődését , majd rávigyorgott:
– Szia fater!
Mr.Rain felemelte a fejét és rápillantott:
– Te ölted meg?
– Számít ez? Végre kettesben vagyunk. Apa és fia – kuncogott. – Két "gyilkos" – kapart a levegőbe egy idézőjelet.
– Nem vagyok gyilkos.
– Nem vagyok gyilkos! – utánozta flegmán. – Anyám akkor csak úgy magától dobta fel a bakancsot.
– Véletlen volt…
– Na, ja… Rosszkor voltál, rossz időben, igaz? Rosszkor vitted a válási papírokat, rosszkor mentél el, rosszkor fektetted meg, rosszkor házasodtatok össze, rosszkor találkoztatok. A sors hülye fintora igaz? – vonta össze kérdőn a sűrű szemöldökét a fiú, majd köhintett egyet és ismét hátradőlt. – Hát persze, hogy rosszkor voltál rossz helyen.
– Miért ölted meg a lányt? – törölte meg a homlokát zavartan.
– Szeretted valaha is anyát, vagy engem? – kérdezte feszülten. – Szerettél-e egyáltalán minket, vagy a rohadt életedet, amelyet éltél?! Így jobb?!
– A szeretet nem önző, fiam…
– Ne szólíts így! – ordította reménytelenül. – Te voltál az egyedüli ember, aki önző módon lelépett, amikor anya beteg lett, hogy egy friss tyúkkal lehess!
– Szerettem anyádat, ahogyan Téged is…
– Azt sem tudod, hogy mi a szeretet… – köpte a szavakat.
– Te nem tudsz semmit! – felelte szárazon, mire a fia teljesen bedühödött és az asztalra csapott.
– Semmit nem tudok! Mert amikor elhagytál a kurva nagy egoddal, akkor lett volna rád a legnagyobb szükségem! Pluszban még anyámat is elvetted! Egy kegyetlen gyilkos vagy, aki élvezkedik mások fájdalmán, nem törődve az emberek életével! Egy szadista rohadék vagy, aki…
Az apja átnyúlt az asztalon és magasba rántotta a fiút a gallérjánál, majd arcul ütötte őt.
– Fogd be a szád! – üvöltötte a képébe könnybe lábadt szemekkel, majd elengedte Dereket, aki a székbe zuhant vissza.
Elnevette magát, ahogyan az ajkát törölgette, majd megpillantotta az ujjain a meleg vérét.
Oldalra döntötte a fejét és kuncogott, látva azt, hogy az apja mennyire elveszett, majd ismét a véres ujjait bámulta.

– Szállj le a nőmről Rain! – köpött oldalra, míg én a falnak zuhantam.
Megtöröltem az ajkamat, amely szétcsattant és véresre festette az arcomat, amelyet a szakadó eső tisztított meg.
– Leon, mi a francot művelsz?! – sikította Tine, miközben felénk futott.
Leon kitárta a kezét és elkapta a kétségbeesetten sopánkodó lányt, akinek a csapzott, vizes haja az arcába hullott.
Leon biccentett a két gorillájának, akik mellém lépve belém rúgtak.
Az egyikük magasba rántva ütést mért az arcomra, amelytől ismét elkábultam, majd ahogy elengedtek, próbáltam én is támadni.
Váratlanul ért ez az egész, tudtam, hogy ez a csaj csak galibát fog nekem okozni, de azt soha sem gondoltam, hogy agyonvernek majd miatta.
Ahogy előre lendültem, hogy behúzzak az egyiküknek, megragadva a karomat ellökött, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem voltam egy izom agyú pávián, de tudtam, hogy gyorsabb vagyok, mint ők. Feltápászkodtam a földről, megkerestem az egyensúlyomat, majd rátámadtam arra, aki az előbb ellökött.
Bizonyítani akartam Christine-nek.
Hasba rúgtam, majd elhajolva az ökle elől, mögé kerülve ismét megrúgtam, amitől térdre esett. A másik tag, a hátamhoz lépve elkapta a jobb karomat és hátracsavarta, míg én hátra lendítve a lábamat rúgtam őt ágyékon.
Miután elengedett Leonardot néztem, aki még mindig a barátnőjével volt elfoglalva.
– Leon engedd el! Most! – dobbantott dühösen.
– Miért Tine?! Miért véded ennyire?!
– Csak hagyd őt békén! Derek! –  visította, mire lehajolva nem talált be az ütés, amit hátulról akartak adni.
– Leon, hagyj békén! Engem is és őt is! – mondta határozottan, mire Leon megcsavarta a vékony csuklóját, pofon vágta, majd nekem lökte.
Megfogtam őt a vállainál, hogy ne essen el és az ujjammal simogatni kezdtem, hogy nyugodjon meg.
– Menjünk! – köpött ismét oldalra. – Még nincs vége – jelentette ki bosszúsan és elmentek.
Magam felé fordítottam a lányt, akinek a sápadt bőrén ott éktelenkedett egy vörösen izzó kéznyom.
Megsimítottam, az arcát, mire a nyakamba ugorva zokogott.
Magamhoz szorítottam és apró csókokkal halmoztam el a feje búbját azt suttogva, hogy nincsen semmi baj és nyugodjon meg, mert már vége van.
Csitítgattam, míg ő hangosan zokogott. Lassan eltoltam magamtól, az ujjamat az álla alá vezettem és megemeltem a fejét.
Szabad kezemmel letöröltem a szemei alatt lévő könnycseppeket.
– Kell neked egy kis vörös szín – mosolyogtam rá, mire kínjában felnevetett. – Mondjuk elég rosszul vitted fel, de ha megcsipkedjük a másik oldalon, majdnem arányos – pislogtam rá, és láttam, ahogy átsuhan az arcán egy apró mosoly.
– Köszönöm – suttogta halkan, amelyet az esőcseppek hangja is elnyomott.
– Ugyan… – feleltem és ismét végig simítottam az arcán, mire felnézett rám.
A sírástól véreres szemei olyan áthatóak voltak, hogy megremegett a lelkem. Nagyot nyeltem, de nem tudtam szabadulni a tekintetétől, amely úgy járta át a lényemet, mint egy éles tőr.
Habozva ugyan, de lehajoltam hozzá, folyamatosan figyelve az arcát.
Szemei követték az ajkam útját, és egyre inkább elnehezedett a szemhéja ugyanúgy, mint nekem.
Amikor találkoztak, megízleltem édes ajkainak vékony vonalát, majd magamhoz szorítva folytattam ezt az érzéki támadást.
Kezét a nyakam köré kulcsolta, majd amikor elhúzódtam, a homlokomat az övéhez nyomtam és lassan kinyitottam a szemeimet.
Láttam, ahogyan az ajkát harapdálva nyitja ki ő is, és rám pillant.
– Tehát te is érzed ezt – állapította meg halkan, egy mosoly kíséretében, mire bólintottam és ismét loptam egy gyengéd csókot az ajkairól.

– Derek?! Mi történt? – kiáltotta a nő, aki egy nedves rongyot nyomogatott a vérző ajkához.
– Semmi… Csak beszélgettünk… – vette el a rongyot inkább ő és tisztította meg magát.
– Értem… Itt a hegedűd, Derek…
Derek arcán a meglepődés látszott, majd kinyújtotta a kezeit, hogy végre újra hozzáérhessen a hangszeréhez.
A nő fellendítette a tokot és átadta. Derek halk köszönetet mormogott.
Végig simított a fekete bőrfelületen, majd kipattintotta a zárat.
A barna selyem anyag védte a gondosan kifaragott hegedűt és a vonóját. Ujjaival ezen is végig szántott, a húrokat megpengette. Az arcán különös mámor játszadozott, szemeiben ismeretlen fények villództak.
– Derek? – kezdte a nő, mire sután felpillantott.
– Mit szeretne tudni? – tette fel a kérdést a fiú, míg kivette a rejtekhelyéről a hangszert.
– Az igazat.
– Az igazság nem mindig boldogítja az embert. Ön attól lenne boldog, ha azt mondanám, hogy én tettem.
– Én akkor lennék boldog, ha kiderülne, hogy nem te voltál és visszatérhetnél a normális életedbe.
– Elhurcoltak, mint egy láncra vert rabot. Ezek után ön szerint, normális lenne az életem? Komolyan mondja? – emelintette meg a szemöldökét.
– Hát jó, – sóhajtott a nő – mondd el, amit tudsz!
– Én nem beszélhetek – sóhajtott fel.
– Miért nem? Ne szórakozz! – csapott az asztalra az apja, mire Derek összevonta a szemöldökét és lemondóan legyintett egyet a kézfejével.
A nyakához tette a hangszert, fejét ráhajtotta ahogyan kell, és a vonóját végig húzta a húrokon, amelyek könyörtelen erővel hasítottak végig a levegőben.

– Utálom, amikor dörög az ég – jelentette ki Tine halkan, miközben az ablakban állt és nézte a hatalmas, gomolygó viharfelhőket, én meg őt.
Már egy hete nem találkoztunk, mert egy versenyen volt a fővárosban. Nem tudtam betelni a látványával, a karcsú alakjával, az alacsony termetével. Egy fekete dresszt viselt, amely kiadta a kisebb-nagyobb domborulatait, rövidnadrágot, lábszármelegítőt. Teljesen alul öltözöttnek tűnhettem mellette a szakadt farmeromban és egy gyűrött fekete pólómban.
– Én szeretem a viharokat – szólaltam meg egy kis idő után, amikor már feleszméltem. – Talán a vihar érti meg egyedül a lelkemet.
– Elég fura hasonlat… – húzta el a száját lemondóan.
– Ha zavar a hangja, akkor zárd be az ablakot – mosolyodtam el, majd visszaültem a padra.
Az áram már rég elment, így a próbateremben homályos szürkület derengett csak. Tine lábujjhegyre állva zárta be a hatalmas lekerekített ablakot, majd átölelve a felső testét simogatta a felkarját, és felém fordult.
Olyan furcsa volt rajta valami. A szemeiben bánat csillogott, vagy inkább félelem. Nem tudtam megmondani pontosan.
Igaz, hogy lassan egy hónapja jártunk együtt és elég jól megvoltunk, de nem tudtam még ezt kitalálni. Amióta bejött, rideg volt. A csend húrjai feszültek, amely egyik percből a másikba torkollott. Sokszor már az is eget rengető sikításként hatott, ha valamelyikünk nyelt egyet.
– Tine, mi a baj? – álltam fel mégis és lépdeltem közelebb hozzá, mire megremegve hátrált egyet.
Nem nézett a szemeimbe. Az arcát elfordította és a földet kémlelte. A kezével még mindig magát ölelte, míg a másikkal a medálját szorongatta, amelyet az édesanyjától kapott. A mellkasa egyre gyorsabban fel-le emelkedett.
– Így nem tudok neked segíteni, kedvesem – suttogtam és felemeltem a kezemet, hogy megsimítsam az arcát, de láttam, ahogyan megmerevedik, így inkább hagytam lógni a levegőben ezt a mozdulatot.
Nagyon nem stimmelt valami, majd hirtelen megrázkódott.
– Basszus, Christine – ugrottam oda hozzá és átkaroltam -, mi a fene van? – kérdeztem rémülten, de ellökött magától és a földre zuhanva kezdett el hevesen zokogni.
Folyamatosan ölelte magát és előre-hátra ringatózott, melynek még keserűbb melankóliát a kintről beszűrődő mennydörgés kölcsönzött.
Újból közelebb merészkedtem hozzá és óvatosan próbáltam megérinteni, de rám ripakodott:
– Ne érj hozzám! – visította kegyetlenül. – Ne érj hozzám, kérlek! – szipogott elkeseredve.
– Rendben – feleltem csendesen. – Rendben van. Ide leülök… – mondtam halkan és leültem vele szemben, hagyva egy kis távolságot.
Láttam, ahogyan próbálja magát lenyugtatni. Mozogtak az ajkai, gondoltam mantrázik magában, vagy valami hasonló. Végig néztem rajta és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj.
Az ablakon beszűrődő kis fény épp elegendő volt, hogy a csuklóját bámulva észrevegyem azokat a hatalmas lila foltokat, amelyek a kézfeje körül éktelenkedtek. A pillantásom a másik kezére vándorolt, ahol ugyanez a látvány fogadott. Figyeltem, ahogyan fészkelődik és ahogyan a lábai mozognak. A haja eltakarta a nyakát, de aztán észre vettem a szeme fölötti hatalmas púdersivatagot.
– Tine… – kezdtem halkan, mire óvatosan megemelte a fejét, mint aki most jött rá, hogy végig nézték ezt a kínlódást.
Vérvörös szemei alatt a sminkje fekete patakokban csordogált, majd a keskeny álla hegyénél összefonódva a földre cseppentek. Megtört.
– Ki volt az? – kérdeztem rekedten, remélve, hogy rosszul mértem fel a helyzetet.
Az ajkába harapott és megremegett. Az arca ismét eltorzult a rátörő emlékektől, majd sírva előre borult, de elkaptam és magamhoz szorítottam.
Kegyetlen érzés volt őt így látni, simítani a hátát úgy, hogy tudtam, nem könnyebbülhet meg a lelke. Csitítgatni, hogy ne aggódjon, hogy itt vagyok vele, egy férfi, egy olyan, amilyen ezt tette vele. Felfordult a gyomrom, ha erre gondoltam, de sehogy sem tudtam… nem mertem elképzelni, hogy ő mit érezhet most.
Körülbelül fél óra után elhúzódott nagyokat nyelve. Lassan felé nyújtottam a kezemet, hogy megsimítsam az arcát, de láttam, hogy ismét megfeszül.
– Én nem akarlak bántani – suttogtam.
– Tudom – bólogatott.
– Ki volt az Tine? Fel kell őt je…
– Nem! Nem lehet. Nem szabad.
– Miért nem? Nem szabad hagynunk, hogy ezt csinálja Tine…
– Csinált… Csinált egy videót… – könnyezett be megint. – Már a szüleimnek megmutatta, akik… Akik nem akarnak látni.
– Christine…
– Valamit tett az italomba Derek. Semmit nem tudtam magamról – szipogott rekedten. – Semmit. Megfenyegetett.
– Tine. Megütött és még meg is… – túrtam a hajamba idegesen. – Nem hagyhatjuk, hogy ez következmények nélkül maradjon!
– De, hagyhatjuk… – csattant fel. – Kérlek, Derek!
– Mi van Rain? – harsant fel egy kacaj mögöttünk. – A kis kurvád elcsiripelte, hogy milyen izgalmas éjszakánk volt?
Leonard könnyed léptekkel haladt befelé, zsebre dugott kézzel.
Christine ijedten húzta össze magát és próbált hátra csúszni. Közben én felegyenesedtem készen arra, hogy megvédjem őt.
– Ezért büntetés jár kicsim, ugye tisztában vagy vele? – emelintette meg az egyik szemöldökét és húzta csúfondáros vigyorra az ajkait.
Felhördülve rontottam neki és öklöztem a gyomorszájába teljes erőmből, mire ő megragadta a vállaimat és lerántott, miközben ő arcon térdelt.
Éreztem, ahogy a szám szétcsattan és az orromból elkezd folyni a meleg, vörös folyadék. Megdörzsöltem a számat a kézfejemmel, majd megragadtam az egyik széket és megfordulva hátba vágtam vele, amitől ő hasra esett.
Christine-hez rohantam, megragadtam a karját, felsegítettem és megfogva a hegedűmet rohantam ki vele a teremből. Lelkiismeret furdalásom nem hagyott nyugodni. Nem voltam ott vele, és most nem vettem elégtételt. Éreztem, ahogyan a dühtől lüktet a halántékomban az ér. Folyamatosan szedtük lefelé a lábunkat a csigalépcsőn, mire Leo elénk huppant át a másik oldalról. Christine mögém lépett és a felkaromat szorította úgy, ahogyan még ember soha. Hátra adtam neki a hegedűmet és elléptem.
Felálltam, mint az igazi bokszolók, a kezeimet magam elé tartottam és aprókat szökkentem közben. Ő csak vigyorgott, majd elővette a bicskáját, mintha mi sem lenne természetesebb. Megforgatta azt az ujjai között. A szemén látszott a téboly. Megnyalta az alsó ajkát és felém lendült. Sikeresen félre léptem és mögé kerülve hátba rúgtam, amitől előre esett. Nevetve állt ismét fel, és ordítva csapott felém. A kis kés éle vékony csíkot vágott az alkarom mentén, amelyből kiserkent a vér, de nem izgatott. Ismét támadásba lendültem és reméltem, hogy egy jobb horoggal kiüthetem, de megfogta a kezemet és megcsavarva lelökött a lépcsőn. Talán öt lépcsőfokot zuhantam, ha nem többet, mire lerobogott hozzám és fölrántott a padlóról, majd a falnak szorítva a nyakamnak szegezte a kést.
Ziháltam. A vészjósló, vigyorgó tekintetét fürkésztem, amikor a szemei egyszer csak fennakadtak. Hörögni kezdett és hátrált egy lépést. Nem értettem, hogy mi történhetett.
Tine remegve lépegetett hátra és fogta meg a lépcső korlátját. Leo megfordult, hogy szembe kerüljenek, majd észrevettem a lapockájába állított hegedű vonót, amely körül hatalmas vérfolt tátongott.

– Tehát, Christine ölte meg a fiút – vonta le a következtetés a Miss, mire Derek nem is reagált.
Az apja hunyorgott és a szeme elhomályosult. Nem, nem a könnyektől és a gyér megvilágítástól, hanem a felismeréstől.
– És mi történt utána? – faggatta továbbra is. – Mi történt Christine-nel? Hogy-hogy meghalt? Öngyilkos lett?
Derek keserűen felnevetett, mire az apja felállt.
– Hová Apa? Pedig most jönnek az izgalmas részek, nem? – vigyorodott el Derek.
– Attól tartok nem értem, hogy miről beszélsz – válaszolta flegmán. – Ha most megbocsájtotok, innom kell egy kávét – tolta el magát az asztaltól és az ajtó felé lépdelt.
– Ó, biztosan? Megvárjunk? Hiszen innentől te is nagy szerepet játszol a történetben.
– Ilyenkor halt meg az édesanyja? – nézett rá a nő értetlenül.
– Dehogyis. Ilyenkor halt meg Tine… Amikor apánál laktunk… – mondta ki halkan a szavakat, amelyek forróvízként perzselték le az emberek bőrét és késztette maradásra Mr. Rain-t.
– Hogyan történt?
– Apa… Hogyan is? – nevetett fel. – Te vagy ebben a szakértő… Nem mondod? Akkor majd én…
Nem mehettem haza, mert a lakók szívrohamot kaptak volna, ha meglátnak minket ilyen állapotban. Nem volt más választásom, csak egy emberre támaszkodhattam most, az apámra.
Ott álltunk az ajtaja előtt, én összeverve, ő meggyötörten.
Gondoskodtunk Leonard testéről, amelyet az iskola kertjében ástunk el a szakadó esőben a gondnoki szobából szerzett ásók segítségével, hiszen nem hagyhattuk csak úgy ott. Nem akartam ebben részt venni, de nem hagyhattam Tine-t magára, nem tehettem meg vele.
Szerettem őt, de soha nem tudtam volna elképzelni róla, hogy megöl majd valakit. Teljesen ledöbbentem. A filmekben az ilyen annyira abszurd, erre átélni egy ilyet. Viszolyogtam magamtól. Hányingerem volt. A szívem hevesen lüktetett és a házak felém tornyosultak vádlón, mintha közölni akarták volna, hogy tudják ezt a titkot. Tudják, hogy nem vagyok más, mint egy segéd egy gyilkosságban. Egy bűnöző.
– Derek! – köszöntött minket apa a szokásos kimért stílusában.
Gyűlöltem és gyűlölt, de csak az apám volt, nem tehetett ellene. Beengedett minket.
– Ez természetes. Mármint, hogy az édesapád segít nektek, de ezek szerint ő is tudott róla? – szegezte neki a kérdést, mire ő csak megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor, hogy jön ő a képbe?
Veszekedtünk, mint még soha. Ismét a szokásos téma. A család, az elhagyás, anyám. Gyűlölte mindazt, ami hozzám tartozik, ezáltal magát is. Persze, okolta ő is magát anyám halála magát, de jó volt rárakni egy kis pluszt, hogy ne nekem fájjon. Hogy tudjam valamivel büntetni. Azt akartam, hogy szenvedjen úgy, ahogy én szenvedtem, amikor nem számíthattam senkire és egyedül voltam. Most sem volt ez másképp. Talán a harmadik napon kezdődött el ez az őrült vita, amelynek az lett a vége, hogy rácsaptam az ajtót és csapot papot otthagyva eljöttem abból a házból.
– Christine magával ment?
– Ugyan… Neki jobb programja volt… – suttogta Derek, mint egy eszelős. – De úgy érzem, innen át kell adnom a stafétát apámnak.
– Fogd be a szád! – üvöltött rá Mr. Rain, miközben a Miss megnyomta az asztal alatti gombot, amitől bezárult az ajtó. – Na, nehogy már!
– Senki nem mehet ki! – jelentette be. – A végére járunk az ügynek, most – jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon, mire Derek elnyújtózott a székben, a hangszert az asztalra helyezte és vigyorgott.
– A színpad a tied, fater.
 – Miért csinálod ezt velem? – ingatta a fejét.
– Csak az igazságot akarjátok tudni, nem? Itt a lehetőség. Mondd el, hogy mit tettél! Mondd el, hogy hogyan csináltad, hogy élvezted! Mondd el, Apa! Gyerünk! Mondd el, hogy láttad a leos videót és, hogy ennek hatására mit tettél!
Mr.Rain a fülére tapasztotta a kezeit. Az arca eltorzult.
– Mondd el, hogyan vetkőztetted le és kötötted őt ki az ágy sarkához! Mondd el, hogyan pofoztad fel közben, míg ő sikított, hogy engedd el! Mondd el, hogyan ütöttél le és zártál ki, miután visszafutottam!
Mondd el, hogyan kínoztad őt tovább és mondd el, hogyan állítottál a hasába egy kést, hogy megbűnhődjön!
– Kussolj be! – üvöltötte, majd felborította az asztalt, majd megmarkolta a fiát és a falnak tolta. – Élvezed, hogy tönkre teheted az életemet! – ordította továbbra is és meglendítette a karját, hogy lecsaphasson, de a nő megfogta a kezét.
Mr. Rain elengedte a fiát és inkább őt ütötte le.
Fáradtan nézett fel és vérző szájjal, de a szemeiben könny csillogott. Látszott rajta, hogy mekkorát csalódott, de nem akarta feladni.
– Nyugodj meg! – kérte és felemelte a kezét védekezően., mire Mr.Rain ismét lecsapott, de most nem a kezével, hanem a lábaival.
Ő felkiáltott, mire Derek ráugrott és arrébb lökte az apját, aki felkapta a hegedű vonóját és átszúrva a fia hasát a falhoz szorította, ahol elakadó lélegzettel csúszott végig a falon.
– Örültem – jelentette be rekedten az apja és az ajtó melletti apró gépezethez lépett. Beütötte a kódot, az ajtó kitárult és ő kisétált.
A nő Derekhez kúszott.
– Úristen… Úristen… – mondogatta, miközben megütögette a sápadt fiú arcát. – Derek!
Fáradtan kinyitotta a szemeit és halványan elmosolyodott.
– Csak kapják el… – mondta halkan, majd a szemei fennakadtak és a feje lebillent, mire ő elhaltan nézte a fiút és sikoltozva próbálta felébreszteni, amely többet nem sikerült…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük