🕑 Olvasási idő: 5 perc

Megsárgulnak, majd lehullanak a falevelek, gyülekeznek az esőfelhők, megérkezik az első mínusz, beérik a csipkebogyó és kétségbeesett lányok rohangálnak cipőboltról-cipőboltra fehér magassarkú után kutatva. Ezt hívják ősznek, vagy közismertebb nevén szalagavató szezonnak. Persze lehet, hogy egy bizonyos korosztály fölött – ha az ember épp nem fodrász vagy sminkes – fel sem tűnik, mikor ez az egyszerre varázslatos és borzasztóan stresszes időszak újra beköszönt, azonban tizenegyedikesként engem közelről érintenek az események, az egymást követő rendezvények pedig minden hétvégémet kitöltik.

Véleményem az egész hercehurcáról

Na, jó. Én sem kifejezetten tartom magam szentimentális vagy romantikus alkatnak, ezért kérek mindenkit, hogy nézze el nekem a most következőket. Véleményem szerint ugyanis ez az egész bálozósdi teljesen fölösleges. Mert mit is ünneplünk? Azt, hogy néhány gyerek sikeresen eljutott a tizenkettedik osztályig? Őszinte elismerésem srácok, tényleg, de erre való a ballagásotok is. Miért kell különvenni a kettőt?

De persze, költsünk egy rakás pénzt ruhákra, tánctanárra, terembérletre. Hívjuk meg a hozzátartozóinkat, hogy végigunatkozzanak egy másfél órás szalagtűzést, majd megnézzenek néhány osztálytáncot, amik vagy jól mutatnak, mert az ofő mindenkire rákényszerítette a saját akaratát és vasmarokkal irányította a próbákat, vagy egy sablonos káoszba torkollnak, amit nem csak előadni, de nézni is kínos.

A keringő

Ha nem lenne elég megterhelő egy rakás szülő és fényképezőgép előtt állva várni, hogy végre kimondják a nevedet és mellen szúrjanak egy biztosítótűvel, majd fellépni egy kötelezően pörgős és vidám produkcióval, melynek során nagy valószínűséggel olyanokkal is együtt kell működnöd, akiket egyáltalán nem szeretsz, még egy keringő is vár rád. Ez azért nagyon bonyolult, mert a mi iskolánkban például majdnem kétszer annyi lány tanul, mint fiú. A srácoknak így egyáltalán nem sürgős, hogy párt találjanak maguknak, mert mindenképp lesz, aki táncol velük, ráadásul legtöbbjük nem is erről az egyetlen napról álmodik, mióta a gimnázium kapuját először átlépte.

Ez alapján nem meglepő, ha a lányok már tizedikben azon stresszelnek, hogy vajon lesz-e, aki felkéri őket, ha igen, akkor az illető úriember elég magas lesz-e, fogja-e tudni a táncot és, ami talán mindennél fontosabb: fel fogja-e tudni emelni őket. Ebből pedig az következik, hogy a tizenegyedik évfolyam összes nőnemű tagja vérre menő harcot folytat a „különböző minőségű” táncpartnerekért, és ők maguk kérik fel a velük legalább szóba álló egyedeket. Ha nincs párod, akkor pedig megszívtad, mert mehetsz a béna alsósokhoz kuncsorogni, és még a frakkjukat is neked kell állnod.

Ha keringő nem lenne, talán körmöshöz, fodrászhoz és kozmetikushoz sem mennél el, de mivel valaki egyszer, régen jó ötletnek tartotta ennek a bizarr, rituális elemnek az ünnepségbe való beépítését, rengeteg követelménynek kell megfelelned. A menő lányok például hófehér, uszályos-fodros-csillámos-masnis, váll nélküli ruhát viselnek. Persze lehetsz akár elefántcsontszínben is, de akkor vállalnod kell, hogy kilógsz a tömegből.

És mindezt miért szenveded el?

Azért, mert mindenki meghozza ezeket az áldozatokat, sőt, teljesen értelmetlen módon pont egy ilyen ízig-vérig mű, erőltetett esemény és egy ezerszer végighallgatott hatásvadász zene készteti az embereket arra, hogy elgondolkodjanak az idő gyors múlásán.

A szalagavatós keringő tehát egy ugyanolyan alamuszi társadalmi nyomás, mint a Valentin nap. Semmi szükséged rá, de ha kimaradsz belőle, az egész családod és az összes ismerősöd furcsán, sőt, szánakozva néz rád, amelynek köszönhetően már te magad is elhiszed nekik, hogy veled van a baj.

After party

A fent taglaltak alapján gondolom nem meglepő, hogy néha én csak ezen jelenek meg. Az after party sem kevésbé erőltetett, mint maga a szalagavató, de legalább több a béna táncos és kevesebb a fény, így nem feltűnő, ha bénázol.

A tizenkettedikesek általában már akkor készen vannak, amikor egy partybusszból kiesve megérkeznek a szórakozóhelyhez, a kisebbek viszont még nem nagykorúak, tehát alkohollal maximum a klubban szolgálják ki őket. A probléma csak az, hogy bent minden méreg drága, így sokan csak megpróbálnak úgy tenni, mintha tök részegek lennének, de valójában teljesen jól vannak. Így is alakulhat ki az a rendkívül felkavaró szituáció, amelyben az emberek fele nem elég felszabadult ahhoz, hogy az összes ismerőse előtt tomboljon, a másik fele viszont idegenekkel smárol és random oszlopoknak twerkel.

Koszos mellékhelyiségek, idegen emberek keze a fenekemen, túl sok ismerős és messze túl kevés alkohol ahhoz, hogy mindezt toleráljam. És mégis, a múlt héten valami egészen világmegváltó igazságra jöttem rá, ez pedig arra késztetett, hogy átgondoljam eddigi előítéleteimet és adjak még egy esélyt a szalagavatóknak.

Mitől változott meg a véleményem?

Amit idáig leírtam az az én érzelemmentes, logikai alapokra gondosan felépített meggyőződésem volt. Viszont minden érmének két oldala van.

Szeptember közepén az énektanárom felkért, hogy szerepeljek iskolánk szalagavatós műsorában, amelynek keretein belül a tizenegyedikesek egy dallal búcsúztatják a végzősöket. Hetekig készültünk, én pedig szokásos optimizmusommal végig azon voltam fennakadva, hogy a szám, amit énekelnünk kell, borzasztó, és nem fogjuk tudni sem összerakni, sem pedig élvezhetővé tenni. Különben egészen a fellépés pillanatáig egyáltalán nem izgultam, egyszerűen csak rühelltem próbákra járni.

A nagy napon még mindig nem éreztem semmit. Délelőtt begyakoroltuk a felállást, elénekeltük néhányszor a dalt, aztán már csak a szalagtűzés után kerültem színpadra, amikor minden fény rám és a kórus többi tagjára irányult. A legelső sorban, középen álltam, egy mikrofonnal az orrom előtt, amibe szólóznom kellett. A szövegemet aznap reggel tanultam meg, annyira nem érdekelt az egész, mégis, amint elkezdődött a szám, engem is átjárt az az undorító összetartozós-búcsúzkodós érzés, ami miatt szalagavatók egyáltalán léteznek. Mindent beleadtam, hogy megfelelő hangokon tudjak énekelni, és észre sem vettem, hogy a tizenkettedikesek szinte kivétel nélkül a színpad elé gyűltek. Összekapaszkodva táncoltak, tapsoltak a zene ütemére és mosolyogtak, amikor a szemembe néztek. Utóbbit egyáltalán nem értettem, mert a legtöbbjükkel soha életemben nem beszéltem, akikkel pedig mégis, azoknak maximum annyit mondtam, hogy „nem állok sorba”, amikor iskolánk miniatűr mosdójában a sminkemet igazítottam.

Mikor az utolsó hangok is elhaltak a teremben, az emberek tapsolni kezdtek, és, mint mindenki, aki valaha színpadon állt, én is úgy éreztem, mintha legalább ezer ember ünnepelne engem. Nehéz bevallani, de tényleg meghatódtam.

A másik döntő pillanat aznap este pedig még az esküvői ruhákkal kapcsolatban is meglágyította a szívemet. Ez a momentum – ha lehet – talán még az elsőnél is klisésebb volt, mert egyszerűen annyi történt, hogy megnéztem a keringőt. Végig állnom kellett a nézőtér fölötti folyosón, ráadásul egy fiú feje a fél táncparkettet eltakarta előlem, mégis eljött az a pillanat, amelyről sosem gondoltam volna, hogy el fog. A párok beléptek a terembe, felharsant a jól ismert zene, majd azok az emberek, akiket nagyrészt megvetettem és még a folyosón is igyekeztem elkerülni, táncolni kezdtek. Nem történt semmi extra, csupán annyi, hogy valahol mélyen megértettem, mi is olyan szép ebben.

Kicsit rádöbbentem, hogy hiába „csak egy társadalmi nyomás”, a keringő igenis fontos, hisz én magam is a társadalom része vagyok. Ez az esemény ugyanúgy az életemhez tartozik, mint a tény, hogy kettő meg kettő az négy. Ugyanúgy a valóságom része, mint bármi más, hisz én is csak egy ember vagyok és az emberek épp úgy örülnek értelmetlen dolgoknak, mint fontos matematikai felfedezéseknek. (Bár az változó, hogy a matek kinek okoz örömet, de mindenki egyet kell értsen abban, hogy egyjegyű számok összeadása és kivonása azért egy elég lényeges dolog.)

Maradt viszont egy aprócska problémám: ekkorra már a hozzám illő fiúk nagy része elkelt az évfolyamon (ami kicsit durva, tekintve, hogy még egy teljes év volt a mi szalagavatónkig). Nem volt tehát vesztegetni való időm, másnap reggel első dolgom volt odamenni egy osztálytársamhoz és közölni vele, hogy sajnos velem kell táncolnia. Mivel idén például járt suliba, csak annyit válaszolt, hogy akkor megpróbál bejönni a próbákra. És így már bizonyossá vált, hogy kénytelen leszek sutba dobni minden női büszkeséggel meg emberi jogokkal összekötött elvemet, hogy jövőre én is a keringőző lányok táborát erősítsem.

Persze, magamból kiindulva, fog még változni a véleményem a témát illetően, most mégis akkora hatással volt rám ez az egy este, mint még soha másik az általam megélt szalagavatók történetében.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük