🕑 Olvasási idő: 3 perc

Hétköznapi időutazós történet egyszálgitáros indie zenékkel, emberi karakterekkel, és azok saját kis tragédiáival

Ritka, hogy a Miszin játékról legyen bejegyzés, ahogy az is, hogy én manapság játékhoz nyúljak – egy nemrég történt újrajátszás után azonban úgy érzem, nem tudom megállni, hogy ne írjak a Life is Strange-ről.
 

Mi is a Life is Strange?


A cikk végén ezt írtam, és úgy gondolom, ezzel tökéletesen össze tudom foglalni itt is: "…még ha a cselekmény nem is fog meg, de ez egy kegyetlen jó hangulatú és élvezhető játék lesz. És így is lett. Sőt, még a cselekmény is megfogott. Meg az időutazás. Meg a szereplők. Meg úgy minden."
Bármennyire is szippant be egy játékost a Life is Strange, annyi biztos, hogy egy nagyon különleges élményt ad.
Főszereplőnk, Maxine Caulfield egy 18 éves lány, aki egy tanévre elköltözött otthonról, hogy a híres Blackwell Academy-n tanuljon fotográfiát, Arcadia Bay városában – ami egyébként szülővárosa is egyben. A történet elején Max egy furcsa álmot lát: a világítótoronynál sétál, és nézi, ahogy egy tornádó elpusztítja a várost. Nem sokkal később ráébred arra, hogy képes néhány percet visszautazni az időben. Hamarosan gyerekkori legjobb barátjával, Chloe-val is találkozik, akivel jóba van igaz, de nemigen örül neki, hogy Max anno csak úgy lelépett a városból, és nem tartotta vele a kapcsolatot.

Ééés innentől kezdve már minden spoileres lenne, tehát ennyit az alapszituációról.

A játék során néha lehetőségünk lesz nagyobb távokat is visszautazni (napokat, éveket). Továbbra sem fogok spoilerezni, így röviden ezekről csak annyit, hogy eléggé fel tudják forgatni a jelent, és nem kell félni, lesznek majd alternatív idősíkos katyvaszok is.

A játék a döntéseinken alapszik. Van, hogy ha döntünk, akkor különösebb hatása nem lesz a jövőre (vagy csak olyan amit észre sem veszünk), de megtörténhet az is, hogy egy egészen apró(nak tűnő) dolog miatt az egész későbbi játékmenet felborul.

 

Ennek lelke van!


Igazából nekem nem is az időutazás, és nem is a cselekmény volt az, ami igazán elnyerte a tetszésemet, hanem maga a világ.  A Life is Strange-nek lelke van. Eszméletlen, hogy mennyire valósághű. És itt most nem a grafikára gondolok (bár az is hangulatos). Minden szereplőnek van egy egyedi személyisége, és tényleg el tudom hinni róluk hogy ők is 18 éves fiatalok, mint én, nem pedig csak pár élettelen modell amit 30-40 éves faszik raktak össze egy puccos studióban. 
A főszereplő, Max Caulfield életén kívül sok más karakter személyes dolgaiba is beleláthatunk, és az már csak rajtunk múlik, kinek mennyire érezzük át a maga kis tragédiáját.

Amikor megközelítünk tárgyakat, meg tudjuk vizsgálni őket. Gyakorlatilag ezáltal ismerjük meg teljesen a Life is Strange világát: minden alkalomkor hallhatjuk Max gondolatait egy adott dologról. Természetesen akad olyan eset is, amikor használni is tudunk egy tárgyat.

A tárgyakhoz hasonlóan nagyon sok emberhez is oda tudunk lépni, és váltani velük pár szót – még akkor is, ha sem a dialógusnak, sem magának a karakternek nem lesz tényleges szerepe a későbbiekben. Egy átlagos játékban az ilyeneknek én legfeljebb egy nagyon kis részét csinálnám meg, itt viszont kedvet, kényszert éreztem arra, hogy minden egyes apró részletet megnézzek, és mindenkihez odamenjek, dumáljak vele egy kicsit. Természetesen az idővisszatekerés a hétköznapi sulis beszélgetésekkor is jól fog jönni majd.
 

Teljesen elnyel


Szinte ijesztő, mennyire ártatlanul indul a játék. Egy keményebb helyzetet még viszonylag korán átélünk, de ettől még sokáig egész kis kedves, békés játék marad. Aztán persze egyre jobban bele botlunk a sötét, veszélyes ügyekbe, mások magánéletébe, vagy éppen a gimis tinilányok drámájába…

Szerencsére a sejthető bonyodalmak és a hangulat miatt azonban már itt megragadja a játékost. Legelső kedvenc pillanatom az volt, amikor Max az óra után beteszi fülhallgatóját, elindít egy lágy, egyszálgitáros indie zenét, és úgy sétál végig a zajos folyosón – ahol aztán tényleg mindent láthatunk, a mélydekoltázsos plázacikákon át a bullied kölyökig. Ez volt az a pont, ahol éreztem, hogy még ha a cselekmény nem is fog meg, de ez egy kegyetlen jó hangulatú és élvezhető játék lesz. És így is lett. Sőt, még a cselekmény is megfogott. Meg a szereplők. Meg úgy minden.

JA! Meg a zenék. Bitang jók. Akár az egyszerű háttér instrumentálok, akár a licenszelt betétdalok.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük