Avagy egy ütéssel a földre. Vagy egy novellával. Vagy egy karateütéssel teli novellával.

 

A szerző (Dorthe Nors) 1970-ben született, 2001-ben publikálta első könyvét, magyarul azonban csak a 2008-as Karateütés, eredeti nyelven Kantslag című novelláskötete jelent meg.
Novelláival, stílusával és karakterességével elérte, hogy ő legyen az első dán írónő, akit Oprah bemutatott, és kinek írása megjelent a The New Yorker magazinban.

A fordítást Kertész Juditnak köszönhetjük.

A novellák alapvetően nem éreztetik, hogy valami készülőben van, mégis az utolsó fél oldalon valami teljes fordulat történik és a lelki nyugalom átváltozik egy fura feszültséggé. A fura feszültség szépen lassan megemészt, majd meglátod a végső pontot. Lapozol, kezdődik egy új novella, az elején jól érzed magad, felépíti az alap atmoszférát, amiben semmi sem kínos, majd megkezdődnek az őszinte gondolatmenetek. Lefesti a valóságot, gátlástalanul. Szókimondó, ha kell trágár. Mégsem túlzás.

Gyermektörténettől kezdve felnőtt problémákon át, gyilkosságon keresztül egészen az öregkorig eljuthatunk. Szerelemtől kezdve minden hétköznapban is előforduló témát megemlít.

„Gyerekként őt is vonzották a fekete vonalas rajzok a kifestőkönyvben, jutott eszébe hirtelen. Mindig boldogan kiszínezte azokat a mesterien bekerített üres felületeket. Az izzó vágy mögött, hogy kifesse a rajzokat, alkotóvágy rejtőzött, az, hogy életet leheljen valamibe, és nem utolsósorban az, hogy ezáltal sajátjává tegye a rajzokat. Pedig a maga módján előre gyártott motívumokat lopott el. A képekbe nem lehetett életet lehelni, és eljött a pillanat, amikor Annelise elkezdett belefirkálni a képbe, vagy szándékosan kiment a vonalon túlra.”

Leginkább hangulati síkon egy térben mozog az összes, mégis mindegyiknek meg van a maga szorongató érzést keltő kis fűszerezése.
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amit az éttermi ételek nyújtanak.
Mindenki szereti a Cézár-salátát, mégis mikor két különböző helyen kéri, teljesen mást fog kapni, mint akkor, hogyha egy helyen kéri többször. Sőt, van olyan, hogy egy helyen is különböző képpen adják. Ezek a novellák is ilyenek számomra.
Megrendelem őket, elolvasom a címet, majd szépen lassan falatozni kezdek. Érzem hogy más ízek vannak hangsúlyban, sőt már az elején máshogy néznek ki, azaz változik a narrátor hangsúlya, sőt a személye is. Az elbeszélő valamikor történeti szereplő, valamikor csak egy szemlélő.
Aztán mikor befejezem, a végén meg van a csodálatos érzés, hogy tele a hasam. Csak ez egy lelki teltséget ad az egésznek és a végén ezen felül, még egy kicsi bűntudat is társul, hiszen este hét óra és ilyenkor már nem igazán kellene ennie az embernek, azon felül, hogy salátáról van szó.

Nézzük egyenként az éttermeket, akik készítik. Melyikben hogyan kerülnek elő a dolgok.

 

Télikert.

Egy család szétszakadása. Teljesen semleges hangnem, nem érződik, hogy a narrátor sajnálná egy pillanatig is ezt az egész szituációt. Lineárisan követjük, ahogy először az anya és az apa elválik, majd ahogy egyenként távolodik el a fiú a szüleitől, először az anyukától, majd az apukától.
A felnövéssel társítva a végére mégis egy abszolút gyerekes cselekedettel fordítja meg ezt a helyzetet, a huszonéves srác kiölti apjára a nyelvét, többé már nem tiszteli.
Az idő elteltével a fiú feldolgozza ezt a szétszakadást és a családi idill feloszlását. A télikert mint menedék van jelen, azonban a nyelvkiöltés előtti tetőpontot arra a pillanatra tenném, amikor egy női alakot pillant meg a meghitt helyen, ahol eddig csak édesapjával jártak. Már nem csak két domináns  férfi alak van, hanem egy még jobban domináló, nő is.
Érdekes, ahogy kifejti, mennyire különleges a szülő a gyermek szemében. Hogy az apuka minden egyes cselekdete hőstett a fia számára, teljesen különleges emberré válik, valami ismeretlen, varázslatos dolog miatt.
És eljön a pillanat, a felnövés pillanata, amikor rájövünk, hogy nem. Ők is csak átlagos emberek, pont mint mi, pont mint a hírességek és ez az egész olyan, mintha a felnövés pillanatában ismernénk meg igazán szüleinket. És akkor nyelvet öltünk a világra.

 

A nagy paradicsom

Teljesen átlagos történet, a nő dolgozik takarítónőként egy gazdag családnál, majd érkezik egy nagy paradicsom, akivel csak a probléma van. Érkezik a futár srác, majd beszélgetnek a nővel, majd elmennek a mosodába a nővel, majd továbbindulnak a hídon át egyenesen a nőhöz. Egész végig várjuk, hogy történjen valami rossz, valami, ami elrontja ezt az egész idilli helyzetet majd elérkezünk a végéhez és semmi. Csak egy boldog befejezés. Ami semelyik másik novellában sincs jelen.
Klisésen szép, mégis szomorú, hiszen a nőnek semmi választása nincs, melyik férfiba szeressen bele, csak találkozik eggyel, megszülik a nagy paradicsomot, amit gyerekükként cipelnek a városon át, egészen otthonig, hogy ott majd elaltathassák.
Nem csak a narratíva, de az egész hangulat hétköznapi, egyedül csak a paradicsom különleges.

 

Karateütés

„Lehet, hogy Carl Erik emiatt veri? Lehet, hogy a kék foltok csak annak jelei, hogy ő is a vonalon túlra akar merészkedni?”

Adott egy nő, adott egy boldogtalan nő, adott egy olyan boldogtalan nő, aki nem tudja, miben keresse a boldogságát, ezért hogyha erre lehetőséget lát, akkor megteszi és igen, összejön azzal a férfival, akiről tudja, hogy nem lesz semmi jó sem a kapcsolatukban, de talán mégis egy kicsit, csak egy igazán kicsit boldog lehet.
A felszínes elmesélés a boldogság érzését kelti az olvasóval, mégis megvan a felszín alatti fanyarság, amit egyes szóközök között bekukucskálva észre is vehetünk.
Ártatlan az egész. Folyamatosan indul be, egyre gyorsabb lesz a történet, majd a végére, az utolsó éjszakára oda érkezünk, hogy a hölgy csak visszamászik az ágyba.
Nem akarja felkelteni kedvesét, aranyosan csendben kúszik a takaró alá és a következő pillanatban jön a csattanó, és átváltozik egy ártatlan, csillogó szemű pszichopatává.
A felszínes mesélés és az, hogy valaki úgy, hogy nem tudja, mi a boldogsága, ezért csinál valamit, sajnos nem elég a tényleges boldogsághoz. Azonban a boldogtalanság által okozott stresszt tökéletesen ki lehet tölteni egy emberen. Például ha meggyilkoljuk.
Ebben a novellában érezhető az, hogy  a tökéletes felépítés mellett, el szeretne jutni a végszóhoz, ami jelen esetben a csúcson van, és nem a történet többi részével egy szintben.
Továbbá ebben van a legcsodálatosabb kép, a fekete vonalak és a színező képében, a túlzott önkritika és az őszinteség személyében.

 

Anya, nagyanya és Ellen néni

Kicsit úgy éreztem magam végig, mintha egy csodálatos családi idillbe csöppentem volna. Minden jó lenne, majd ahogy telik az idő, és felnő a narrátor mindenki egyenként hullik ki a családból, kezdve a kis nyulakkal, majd a családtagokon és a végére marad Ellen néni, aki igazából a legszerethetőbb, de mégis legutálatosabb szereplője volt a novellának.
A felépített világ a szokások biztonságára épül, az olyan szokásokra, amit csak a szeretetből csinál az ember, mégis rossz hatással van másokra.
A tér-idő kezelése ennek a novellának a legkuszább, össze-vissza ugrál 10-20 éveket, néha emlékekről, néha a jelenről beszél, mégis a múlt nosztalgikussága érződik.

 

Alapvetően a kötet fokozatosan épít és készít fel az utolsó novellákra.
Eleinte őszinte és felszínes és hétköznapi és ártatlan, de mégis a felszín alatt fanyar és keserű, azonban az utolsó falatokat szinte le sem tudjuk nyelni.
Ez a kötet egy jól elkészített top15-ös lista a világban elkészített salátákról a legegyszerűbbektől kezdve a legjobbakig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük