„Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább érzem, hogy semmi sincs, amiben több művészet lenne, mint szeretni az embereket.” – Vincent van Gogh

Az utóbbi időben sok időt töltöttem a jól ismert popcornillat által körbelengett mozitermekben, azonban egyetlen filmre sem mondtam azt, hogy igazán írni szeretnék róla, egészen eddig. Mint ahogy az látható, itt vagyok, és éppen eszeveszetten gépelek, tehát valami történt. De még micsoda valami. Hónapok óta vártam, hogy vászonra kerüljön az előbb valós szereplőkkel leforgatott, majd végül olajfestmények gyorsan lepörgő sorozatába átültetett Loving Vincent című film, amely a Van Gogh halálát követő egy évet mutatja be egy postamester fiának szemszögéből, rengeteg visszaemlékezéssel teletűzdelve a festő életéről.

Joggal vetődik fel a kérdés: miben más a Loving Vincent, mint a többi film? A válasz rendkívül egyszerű: emberi. Emberibb bárminél, amit hosszú idő óta láttam. Nem csak azért, mert egy igazán nagy művész életének utolsó pár hetét/napját dolgozza fel szívszorító jelenetekkel átszőve, hanem mert képes volt magában hordozni mindazt, amit Vincent életében képviselni akart. Legalábbis a jobb napjain. A nagy szeretet ellenére azonban dühös is vagyok a filmre, pontosan az előbb említett okokból kifolyólag. Ez most talán kicsit ellentmondásosan hangzik, de hamarosan megmagyarázom.

A történet (spoiler alert)


A röpke másfél óra alatt két történetszál bontakozik ki előttünk: a fekete-fehérben megalkotott visszaemlékezések, melyekben Van Gogh maga szerepel, más és más emberek által bemutatva, illetve a festő stílusában készült jelen (1891), melyben Armand Roulin sorsát követhetjük, ahogyan Vincent egyik utolsó levelét próbálja eljuttatni az ekkor általa még élőnek hitt testvérének, Theodorus „Theo” van Gogh-nak. Az ifjú Armand útja elején nem érti, miért hurcolja magával egy halott levelét, és egyre csak azt hajtogatja mindenkinek, az apjának tesz ezzel szívességet, nem az ő barátja volt. Ahogy viszont haladunk egyre előre – mostban és múltban egyaránt –, kezdi meglátni, mitöbb megérteni az eddig látszólag teljes őrületbe burkolózott Van Gogh alakját. Először Párizsba utazik, hogy felkeressen egy festékárust, név szerint Père Tanguy-t, akitől megtudja, hat hónappal bátyja halála után Theo is távozott az élők sorából, így jobb ötlet híján újabb úticélként Auvers-t jelöli ki, ahol Vincent életének utolsó hat hetét töltötte, látszólagos békében és harmóniában.

Itt kezdődik meg az igazi nyomozás, melyben újabb és újabb részletek kerülnek napvilágra a rejtélyes halálesettel kapcsolatban. A kutatás legfőbb oka egy levél, melyet Vincent halála előtt másfél hónappal vetett papírra, és amelyben magát a kiegyensúlyozott és a nyugodt jelzőkkel illeti. Armand-t nem hagyja nyugodni a tény, hogy ugyan sajátos módon, de Vincent boldognak látszott az utolsó heteiben, és elképzelhetetlennek tartja, hogy csak úgy egyik pillanatról a másikra olyannyira eltörjön benne valami, hogy öngyilkosságot kövessen el.

Az auvers-i szűk kör tagjai, akik ismerték vagy ismerni vélték Van Gogh-ot, egymásnak ellentmondó történetekkel állnak elő, melyek nem csak a történteket, de Vincentet is másképp ábrázolják. Láthatjuk a konzervatív házvezetőnőt, aki az őrületet vélte felfedezni benne; az orvost, aki egyszerre próbált segíteni rajta és irigyelte őt, meglátva benne a nagy művészt, de nem mehetünk el szó nélkül a két fiatal női karakter mellett sem, akik szintén másképp élték meg a vele töltött időt – ahány szemszög, annyi realitás. Ezek néhol összeütköznek, máshol egybesimulnak, de egy biztos: Vincent emléke elevenen él bennük, bármit is gondoljanak róla.

Armand a kutatás közben elveszíti állását, és egyesek bizalmát, hogy aztán a helyükbe más dolgok lépjenek, melyeket áthat a tanulságok sorozata. A nyomozás egyszerre viszi közelebb Vincenthez és saját magához is, hogy a végére egy reményekkel teli befejezést kapjunk. Kicsit talán túl szépet is. Mivel azonban a film ezen része a valóságra épül, nem róhatjuk fel a negédest ízt, amit a szánkban hagy a stáblistával egybekötött rövid lezárása a szereplők sorsának. De a többi, ó, a többi!

Az árnyoldal


Mint ahogy mindennek, ennek a filmnek is ott a sötétebbik része, ami éppenséggel az, hogy ez az oldal nem kifejezetten létezik. Van Gogh mentális betegségéről ugyan rengetegszer tesz említést, néha vizuálisan is megjeleníti azt, de végig azt éreztem, hogy ez kevés. Természetesen nem azért mentem el megnézni, hogy szenvedni lássak valakit (de igen), azonban ezzel egyúttal Vincenttől is eltávolodunk kicsit. Szép és figyelemre méltó dolog, hogy a jobbik oldalát fogták meg, de végig hiányérzetet keltett. Elvették a súlyt és az élt, ami nélkül az érték sem olyan értékes. Ráadásul néhány kivételtől eltekintve túlságosan kívülről szemléltük az eseményeket, főleg az emlékfoszlányok alatt, ahol megemlítették, mennyi mindent csinált, milyen elképesztően hosszú leveleket írt naphosszokon keresztül a szobájában, de arányaiban túl keveset kapunk ezekből. (ez amúgy párhuzam a Viszkisben szereplő montázzsal, amiről végül nem írtam cikket)

Egyesek véleménye szerint zavaró, hogy a művész életét megelevenítő képkockák eltérnek a többitől, és nem az ő stílusában készültek, bővítve ezzel a negatívumok listáját, de én személy szerint örültem ennek a megoldásnak. Egy ponton, amikor egy közelit mutatnak Van Gogh-ról, a szemeiben olyan borzasztó erővel jelenik meg a szomorúság, ami másképpen feleennyire lett volna érzékelhető. Ráadásul ugyan Vincent elképesztően színesnek látta a világot, életében mégis a végleteket követte, így a fekete-fehér kompozíció nem csak azt érzékeltetheti, hogy a múltban járunk.  

(Habár ez pozitívum, most ragadnám meg az alkalmat, hogy megjegyezzem, milyen emberfeletti teljesítmény volt képernyőre vinni ezt a filmet, hiába dolgozott rajta több mint száz alkotó: festő, színész és még sorolhatnám.)

Tanulság?


Sokszor mondják, hogy az élet nem szélsőségekből áll, és itt ugyan megjelenik valamiféle világosszürke derengés egyetlen rémisztő jelenet képében, de semmi több. És akkor mégis miért szeretem ennyire a Loving Vincentet? Mert még így is mondani tud valamit, képes a szócsövévé válni a több mint egy évszázada eltávozott művésznek, aki semmi mást nem akart, csak megfelelni, szeretni és szeretve lenni, érezni az élet minden egyes pillanatát, megmutatni magát. Ezeknek nagy részét sikerült átadni, kivéve az őrületre hasonlító, hévvel teli perceket, amelyről ő maga is említést tett leveleiben. Mikor a festő az ecsethez nyúl, és úgy érzi: hazatalál. Volt itt szó útnak indulásról, változásról, de erről az egyről nem, és ez nekem meglehetősen hiányzott belőle. Persze, meg tudom érteni, hiszen nagyobb hangsúlyt fektettek az általános emberi értékekre, és azt hiszem, a legtöbb moziba ellátogatónak ez éppen elég is lesz.

Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy melegedjék annál. – Van Gogh

Hogy Vincent van Gogh maga mit szólna a filmhez? Lövésem sincs. Mindenesetre odabent ülve eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha ezt ő maga is láthatná, és talán pont ettől érzékenyültem el ennyire. Mert Vincent bizony szeretve van, de nem is akárhogyan.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük