Lehunyom szemem,
S látom megjelensz.
Kinyitom, de érzem,
Szívem megremeg.

Nincs más hátra, mint előre,
Így szememet lehunyva újra elképzellek.
Azt hittem elsétálsz mellettem,
De szemedbe nézve, tudtam: Tévedek.

Álltunk, mint akinek a lába lecövekel,
S vártam, vajon évek múltján mit teszel?
Megvetsz és ujjal mutogatva nevetsz,
Vagy kínlódva bár, de megteszed, amit nem mersz.

Vártam rád, s tudod meghaltam legbelül,
Mert reményem utánad olyannyira meggyengült,
Hogy szívek pórázát szakítottam volna szét,
Hogy utoljára annyit mondhass: kicsit szeress még!

Vártam és álltam,
Miközben az idő tétován guberált ősz tincseket a koponyán,
Korpás télről énekelve,
December idusán.

Válasz nem jött,
A csend felelt,
S tudtam vége a múltnak,
Elengedett.

Lehunyom a szemem,
S látom velem perelsz,
Kinyitom, de érzem,
Szívem megremeg.

Szívem láncai porrá válnak a szélben,
Elreppennek az emlékek feledésébe.
Mosolygok, s nem érted,
A lépteimet figyeled.

Találkozunk még?
Kérdezed mereven
Lassítva ennyit felelek:
Csak úgy, mint a szerelmes idegenek a mesékben…

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük