🕑 Olvasási idő: 1 perc

Hazafelé sétálva észrevettem, hogy lepattogzott a festék a padról.
Pedig milyen boldog voltam, mikor a nyáron fehér zsákokba bugyolált emberek fedték el bánatom piros deszkáit, azzal a kemény, zöld színnel.
Most ha az állomás felé fordulok mielőtt lemegyek a lépcsőn, megint látom a potyogó könnyeinket és hallom fagyos szavaidat.
Hidegebbek voltak, mint az idei tél.
Erről pedig – hogy a padról, vagy a hidegről, én sem tudom – eszembe jutott a tér.
A tér, az örökké dermesztő fémpadokkal.
Nyílt vele szemben egy gyrosos, az a fajta, amit tudom, hogy imádnál.
Az egyik alkalommal mikor ott ebédeltem megakadt a szemem a padokon. 
Jobban mondva egy padon.
Pislogtam párat, talán még a fejemet is megráztam, mert nem akartam elhinni: ott ültünk rajta.
Te abban a rikító zöld pulcsiban, kapucnival a fejeden, én pedig a te pulcsidban, a feketében, a sapkámat húzogatva.
Vacogtunk, pedig még csak szeptember volt.
Vacogtunk, mert már akkor sem szerettelek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük