Simon Márton kortárs költő, slammer és műfordító.
Verseket 2004 óta publikál, első kiadott kötete a „Dalok a magasföldszintről” ami 2010-ben jelent meg.
Ezt követte a „Polaroidok” 2013-ban, a Libri és a Jelenkor kiadó gondozásában.
[Foto: SzIF Online, Bokor Krisztián]


Egész életemben csodáltam az embereket, akiknek egy elkapott fél mondat elég volt, hogy megmondják, melyik [ismeretlen] szerző [ismeretlen] versét szavalja valaki éppen, akik olyan mondatokat alkotnak, mint „…ezek stilárisan egy irányba fognak gravitálni…” (a Magyar Narancs interjúja Závada Péterrel) , azokat, akik az irodalom mesés világában léteznek, teljesen átszellemülten és ez számukra mindennél természetesebb. Mert művelt emberekkel beszélni igen is iszonyatosan érdekfeszítő, hallgatni a gondosan megszerkesztett mondataikat, szavaik összecsengését, zene füleimnek. Gyakorlatilag valóságos extázisba kerülök a társaságukban, ami valahol szomorú, hiszen saját tudatlanságom tükrözi, ugyanakkor rajongásom okán borzasztóan fel tud csigázni egy felolvasóest, mint program, pláne ha egy általam imádott kortárs költő lép fel, saját soraival. Így esett, hogy április 3-án a Hadik kávéházban kötöttem ki, Tibi főszerkesztő úrral, hogy Simon Mártont halgathassuk.

Azt hiszem, a Polaroidok-at senkinek sem kell bemutatnom, legalábbis a korban hozzám közel állóknak semmiképp, hiszen a kötet valósággal felszántotta az internet sztyeppéit, a tumblr-özők bibliájaként is ismeretes, de bűntudatom lenne, ha nem magasztalnám legalább pár sor erejéig: A csupán néhány szóból-sorból álló, számozott „idézetgyűjtemény” korunk egyik legérdekesebb verseskötetének ígérkezik. Sokan nem értik, mi ebben olyan lehengerlő, mások pedig annyira magukénak érzik, mintha legbensőbb hangjuk szólalt volna meg. A gittegylet-en olvasható egy cikk a Polaroidok-ról, ami elég jól megfogalmazza, mi is ez valójában:

„A Polaroidok mondatai valóban úgy állnak magukban, mint a polaroid felvételek. Öntörvényű, tartalomtól és terjedelemtől független valóságként, ami a képeken kívüli világot egyszerűen kizárja a közlési folyamatból. – Izabella Carranza

És hogy mi is történt ezen a bizonyos kedd estén? Nos, a Hadik varázslatos mesevilágában Simon Márton – remegő kézzel és meghatódott mosollyal –  a színpadra állt Boros Levente társaságában, hogy zenei kísérettel idézzék meg a Polaroidok különleges hangulatát, a kötet 5. születsnapjának alkalmából. Megtudhattuk, hogy az olyan rutinos előadók, mint Simon Márton is szoktak izgulni, hogy 700 embernek beadni, hogy tej, utólag nem tűnik olyan kurva jó ötletnek, mint a konyhában a mosogató mellett, illetve azt is, hogy a Polaroidok elvontságát még lehet fokozni, hogy a már ismerős sorok egészen új értelmet nyerhetnek a költő szájából. 

Azt egyelőre nem tudni, hogy a kötet megjelenése után öt évvel milyen volt egy szintén háromszámjegy nagyságú közönség előtt – ráadásul egy kiadós dobszóló után – ismét "tejelni" egyet (Istenem, ez miért hangzik ilyen rosszul…), de a közönség soraiból figyelve ez valami olyasmi érzést keltett, mint amikor egy koncerten a zenekar lejátsza azt a bizonyos nagy slágert, amiről mindenki tudta, hogy úgyis benne lesz a setlistben. És nekünk is sikerült a beszámoló egy tizedét a "Tej"-re fordítani 

Bár, ahogy korábban is emíltettük, Marci láthatóan izgult, de egyrészt, ez nem akadályozta meg abban hogy ha mást nem, a rutin segítségével letoljon egy teljesen jó, élvezhető, könnyen átszellemülhető irodalmi estet, másrészt pedig, meg is adta az eseménynek a kellő ünnepi, intimebb atmoszférát. Elvégre mégis csak a Polaroidok 5. születésnapjáról volt szó, ami elmondása alapján, azaz, ha úgy vesszük, a könyvei a barátai, akkor a legjobb barátja.

Az est zenei része mellett sem lehet szótlanul elmenni, ugyanis Boros Levente minimalista, de talán pont emiatt teljesen jól illeszkedő, hangulatos háttérzenét szolgáltatott,

mind a versek közti néhány másodperces szünetben, mind a versek alatt. Basszusgitár, dobok, szintetizátor, valamint még több fúvós és ütős hangszer – nehéz volt követni, mennyi minden fordult meg kezei közt, zenei változatosságból nem volt hiány. Bár engem személy szerint nem fogott meg mindig a zene, nem éreztem minden versnél az összhangot vagy a harmóniát, de ettől még egyértelműen pozitív elem volt, és emelte az este színvonalát.

Foto: Hadik facebook, Hermann Ildi
Az előadás este 7 órától körülbelül fél 10-ig tartott, két, körülbelül háromnegyed órás részletre bontva. Időtartama alatt a költő mindkét kötete megvásárolható volt, illetve természetesen utána lehetett dedikáltatni is őket. Egy roppant színvonalas és szórakoztató eseménynek lehettünk szemtanúi, amit többek között Závada Péter és Kemény Zsófi is végigkövettek. Én pedig ezek után még inkább csodálom a költők és írók életét és hálás vagyok érte, hogy ott lehettem aznap, mert egy egészen új és kellemes élménnyel gazdagodtam, ihletett lettem és felszabadultam. 

Azok számára pedig, akik lemaradtak vagy épp utólag kedvet kaptak, van egy jó hírünk: Az est visszanézhető a Hadik facebook oldalán: első felvonásért klikk, második felvonásért klikk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük