Feljebb, feljebb, feljebb!

Nem tudok feljebb szállni, tanultam Ikarosz példájából. Megsüti a szárnyam a nap, lezuhanok még azelőtt, hogy rájönnék mi történt. Gyenge tollaim a kényelemhez szoktak, soha nem terheltem azokat. Ha megerőltetem őket, még eltörnek.

Feljebb, még feljebb!

Miért szállnék magasabbra, mikor itt pont kényelmes? Innen mindent látok, és ha lezuhanok sem fáj. Ha magasabbra repülök, ha onnan leesek… A következmények beláthatatlanok. Inkább maradok itt, biztonságban. Így könnyebb, így célszerűbb.

Repülj magasabbra! Magasabbra!

A magasban nem vár rám semmi és senki. Senki nem akarna jót nekem, senki nem segítene fenn maradni. Talán még le is löknének. Mi értelme magasan lenni, ha rögtön utána szárnyaszegetten hullok alá? Egy percnyi öröm tényleg megérne egy élethosszig tartó szenvedést?

Megérné?

A tollaim szépek, de átlagosak. Nem erősek, nem kirívóak. A szárnyaim nem bírnak el engem sokáig, de ha felrepülök nincs megállás, nincs pihenés. Fáj, ha felmegyek oda. Nem vagyok oda való, nekem itt lent a helyem. Ha megpróbálnék felmenni se garancia, hogy odaérek. Áldozzam fel magamat egy délibábért? Ennek semmi értelme!

Az életed egy kalitka. Magasabbra!

Talán kalitka, de színarany. Gyönyörű, és már az enyém. Nem kellett érte megharcolnom, nem kellett vért és verejtéket áldoznom ahhoz, hogy élvezhessem a kényelmét. Ebben az aranykalitkában, ami az életem, biztonságban érzem magam. Ismerős itt, jó itt, szeretek itt.

Ennyi az élet? Szállj magasabbra!

Nem akarok!

Feljebb!

Nem!

Összeomlassz.

Megtörtelek!

Feladtad

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük