🕑 Olvasási idő: 2 perc

Legalább két réteg. A biológiától eltekintve legalább két rétegnyi máz van minden ember arcán. Az évszázadok során megannyiszor láttam lemállani a plusz réteget, és soha nem volt szép, amit alatta találtam. Az emberi rosszindulatnak millió ocsmány árnyalata, a hiúság keserű bűze túl tisztán mutatkozott meg. Egy idő után nem is próbáltam meglátni az elrejtett arcokat. Az életem egy folyamatos álarcosbál volt, ahol egyedül én hagytam otthon a maszkomat.

1844-ben ismerkedtem meg Vele. Kedves volt, bájos, és arcán mindig egy elnéző mosoly ült, mintha ő is látta volna a többi ember álarcát, de velem ellentétben meg tudja nekik bocsájtani, hisz "emberi dolog". Olyan nagyon fiatal, gondoltam először. Az első beszélgetésünk sem cáfolt rá erre a következtetésre. Majd sor került a második, a harmadik beszélgetésre is, ám a valódi arca nem mutatkozott. Ez volt az első alkalom, hogy  én magam próbáltam lefejteni az álarcot, amit egy ember magára épít, de nem sikerült. Azt gondoltam, hogy talán találtam valakit, aki mégsem annyira emberi, mint ahogy én azt gondoltam. A lány függőséget okozott. Táplálta a büszkeségem minden olyan pillanat, amit a nyilvánosság előtt töltöttünk kart karba öltve. "Nézzétek milyen gyönyörű, nézzétek milyen tiszta. Engem választott, az enyém.".

Annyira bolond voltam! Észre sem vettem, hogy saját arcom elé egy új réteg képződött, majd rögtön utána egy másik: büszkeség és birtoklási vágy. Akármennyi időt töltöttünk együtt, az nem volt elég. Bármennyi csókot loptam, az kevés volt. Őt magát akartam, hogy érezhessem, csakis hozzám tartozik, senki máshoz. Ígyhát elmentem az apjához. Az a vénember nem akart hinni a fülének, amikor a lánya kezét kértem. Vagyonos ember hírében álltam, a megítélésem azonban az akkori szavakkal élve botrányos volt. De a grófot csak a pénz érdekelte, amelyhez a lányán keresztül vezetett az út. Akkor kellett volna észrevennem először. De vak voltam, és túlságosan későn pillantottam meg.

Az esküvő után megváltozott. Az elnéző mosoly lassan megvető fintorrá alakult, a bájos arc beesetté vált, szeme pedig immár nem kedvességet, csak méla beletörődést sugárzott. Nem értettem az okát, hisz mindent megadtam neki, ami módomban állt. Több száz évem alatt megannyi kincset gyűjtöttem, s ennek a gyűjteménynek a legnagyobb hatalommal bíró ereklyék is a részét képezték. És én mindezt neki adtam, hogy újra megjutalmazzon a mosolyával, a figyelmével. De nem jártam sikerrel.

Egy éjszaka, mikor a kaszinóból tartottam haza, egy üvegből készült rózsát akartam neki ajándékozni. Napok óta jártam érte a várost, a tulajdonosa is ódzkodott megválni tőle. De megszereztem neki. Mosolyogva léptem be a hálóba, ahol csak a megvetetlen ágy várt. Fogalmam sem volt, hová tűnhetett, magával ragadott az aggodalom. Az ajtó, amely a kőtornáchoz vezetett tárva nyitva állt, a tavaszi szellő lágyan lengette a függönyöket. Kiléptem a szabadba, ahol ott találtam őt. És nem volt rajta az álarca. Szemében színtiszta szomorúság és harag, megvetéssel és dühvel karöltve. A feleségem gyűlölt engem, és már azt is tudtam, hogy miért. A vagyonom csak addig elégítette ki, amíg nem volt általa hozzám láncolva. De így a tulajdonommá vált, és nem szerethetett szabadon.

Nem szerethette azt, aki mellette állt a kőkorlátnál, és lágyan simogatta a haját, kedves szavakat a fülébe súgva. Nem vettek észre, én pedig nem akartam, hogy lássanak. Letettem a rózsát az ágyra, felvettem a kalapomat, és egyetlen hang nélkül elhagytam a kastélyt.

Soha többé nem fordultam vissza, és nem mutatkoztam emberek között. Ha nem ismerem őket, nem fogom látni az álarcukat, s nem láthatom azt sem, ahogyan levetik azt. Türelmesen várok, amíg nem jön Ő, akinek majd láthatom az igazi, gyönyörű arcát. Akinek majd megmutathatom az enyémet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük