🕑 Olvasási idő: 1 perc

Ülök, figyelek, mégsem látok, mégsem hallok. Látom, hogy mozog a szája, mégsem értem egy szavát sem. Pedig egyéb sincsen körülöttem, csak szavak. Nézem őt, figyelem gesztusait, a lelkesedése túlmutat a szavak értelmén. Ez arra késztet, hogy megszólaljak, de még zelőtt meggondolom magam, hogy kinyílna a szám. Biztos tudnának a többiek is válaszolni, sokan vagyunk itt. Ő mégis csak engem néz, talán még szólongat is, nem tudom, lehajtom a fejem, hogy még csak ne is lássam. Nem tudok figyelni, nem akarok figyelni, másra szeretnék figyelni. Úgy érzem, nem itt kellene lennem, hanem bárhol. Máshol. Csendre vágyok, zavarnak a szavak, azt hiszem félrevezetnek. Olyan jelentést mutatnak meg, amiket nem akarok látni, így hát nem hallom és nem látom. Mert ez az én döntésem, látni és hallani, akár érteni és érezni is. De ha ezt eldönthetem, akkor miért vagyok itt? Én dönthetek mindenről, de a minden mégsem minden? Ennek mi értelme? Milyen üres frázis a “minden, kivéve…”, vagy “kivéve minden…”. Ha “minden”, akkor nem kellene hogy legyen “kivéve”. Ennél nagyobb burleszk a “mindenki, kivéve”. Gyűlölöm ezt hallani, így hát becsukom a szemem, hogy még csak ne is érezzem. Mert azt fáj látnom, amikor valaki nem kivétel, hogy valaki mindenki. Így hát gyűlölök itt lenni, mert itt mindenki vagyok. Nem egy valaki, nem a valaki, a kivéve pedig végképp nem. A mindenkinek vagyok egy aprócska része, mert beleerőszakoltak a mindenkibe, anélkül, hogy bárki tudná, hogy bárki megkérdezte volna, hogy akarok-e “kivéve” lenni.

Akarok.

Ezért, ha hívnak – “mindenki” – becsukom a szemem, így nem érzem, mert én nem vagyok “mindenki”. Én “kivéve” vagyok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük