🕑 Olvasási idő: 2 perc

Azoknak, akik nem ismernek, furcsa lehet, hogy egy vasúton ülök, ölemben egy laptoppal, és gépelek. Persze, meg lehet magyarázni, de szerintem felesleges.
Ha arra gondolok, hogy jutottam ide, megint elbizonytalanodom.
Amikor kifújom a levegőt olyan érzésem támad, mintha cigiznék.
Kezdem nem érezni az ujjaimat. Jópofa érzés.
Még tudok gépelni. Akkor semmi gond nem lehet, ugye? Vagy lehet hogy az agyam is szépen lassan lefagy, én pedig a végére már öntudatlanul fogok gépelgetni mindenféle őrült dolgokat?
Azt fogják hinni drogoztam. Vagy részeg vagyok, hiszen normális ember nem gépel télen, délelőtt tizenegy óra hat perckor egy vasútállomáson, vonatra várva, amire úgysem fog felszállni. Mosolyognom kell.
Fura vagy.
Fura vagy. Hölgyem, megmondaná mit csinál itt?
Nem fázik? Minden rendben?
Nem. Nem. Nem mondom meg mit csinálok itt, ahhoz magának semmi köze.
Nem fázom. Nincs minden rendben.
Elkezd esni a hó. Apró pelyhekben. Elkapok egyet.
Mikulásos szürke kesztyűmön megáll, rám mosolyog, majd elhagy.
A pillanat.
Végigfut az első hideghullám a lábamon.
Talán ha el szeretnék majd indulni, nem fog menni?
Felállok, sétálok egyet. Vonat érkezik.
Megérkezett.
Felszállnak, leszállnak.
Egy pillanatig azt érzem, nekem  is sietnem kell valahova.
Elhagy a nyugalom, a vérem egyre forrósodik, rád gondolok, nem szereted a vonatokat. Persze, mert autóval minden sokkal egyszerűbb, igen.
Sétálok egyet, a vágány elejétől a végéig. Csukva a szemem. Bízom a társadalomban.
Gépem elalszik, a nő kinyitja az ajtót, a másik vágányról átjönnek.
A pestiek.
Azoknak, akik nem ismernek, elmondanám, hogy nem vagyok boldog.
Sosem voltam.
Azt hiszem, azért mert utálom a nyarat, a telet imádnom kell.
Természetesen ez nem így van.
Egy óra huszonhét perc, eltelt újabb két óra, amikor nem voltam boldog és nem voltam veled.
Felszállok a vonatra. Egyből leszállok.
Visszatérek a gépemhez, felkeltem. Gyengéden, nehogy megsértődjön, nehogy bal lábbal keljen fel, majd véletlenül ne jelenjen meg az a képernyőn, amit gépelek, majd véletlenül ne mentse el.
Bemegyek a váróba. Csak egy pillanatra.
Szóval ilyen hogyha egy rossz nap után valaki jobb lábbal kel fel. 
Szóval ilyen, hogyha azt hiszem, veled majd boldog lehetek. 
Szóval ilyen, hogyha az embernek nincs hol aludnia, nincs hova behúzódnia és csak kint van a szabad levegőn és próbál nem megfagyni és próbálja túlélni az éjszakát és próbál boldog lenni és mosolyogni, de minél többet van a szabad levegőn szeretet nélkül, annál nehezebben megy. 
Szóval ha valakinek van hol laknia, pár nap lelki magány után természetesen ő is hasonlóan lehet életképtelen, mint egy hajléktalan. Nem azonos, csak szinonímahelyzet. 
Mosolyogva felveszem a magány kabátját, majd egy utolsó vigyor ül ki arcomra, odafagy és boldog leszek. Egy szellő lehúzza a cipzárt, minden megváltozik az atmoszféra, az idill eltűnik. Minden egyes fog megfagy, a kabát szélesen vigyorog én pedig felállok, felszállok a következő vonatra és sosem állok meg. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük