🕑 Olvasási idő: 1 perc

Az ajtón belépve az első dolog amit észrevettem, hogy a fiókos szekrényen álló gyönygös szemölcsliliom elkezdett megbarnulni. Felemeltem, finoman az üvegcserép köré zártam ujjaim és suttogva kérleltem, ne haljon meg. Óvatosan végigsimítottam a rücskös leveleit, majd a hirtelen felismerés hatására szinte visszaejtettem a szekrényre. Tudod, mikor észrevettem, hogy a tőled kapott virág, a  legszebb virág a szobámban elkezdett elszáradni, akkor jöttem rá, már lassan három hete egy szót sem váltottunk. Ugyan biztos voltam benne, hogy ha most kétségbeesetten elújságolnám neked, hogy Viki haldoklik, annak ellenére, hogy jobban vigyáztam rá, mint a barátságunkra, minden ugyan úgy történne, mint ezelőtt bármikor. Komolyan vennél és órákig hallgatnád ahogy a bolondságaimat ecsetelem, a végtelenségig beszélgetnénk a növényektől a politikáig bármiről. Hogy szükséem lenne-e erre? Szükségem lenne-e rád? Igen. Határozottan. Hogy fel foglak-e keresni? Nos, ez esélytelen. Nem vagyok egy makacs primadonna, sőt, még csak nem is haragszom rád. Viszont, mióta ismerlek, most először ha rád néztem, téged láttalak, nem pedig azt, akit látnom kellett, hogy túl tudjam élni a mindennapokat. Ahogy az irántad táplált érzelmeim csillapodni kezdtek és az életemben lett egy biztos pont, mintha egycsapásra letépted volna az álarcot, amit én aggattam rád, de többé nem tudtam semmibe venni a tényt, hogy te semibe veszel engem és ha én nem kereslek, akkor egyáltalán nem is beszélünk. Így hát bármennyire is hiányoztál és bármennyire is fájt a fennáló helyzet, nem hívtalak fel. Helyette bekapcsoltam a laptopom és rákerestem, hogy vajon miképp menthetném meg Vikit, a gyöngyös szemölcsliliomot, a legszebb virágot a szobámban, amit tőled kaptam.
Tudnom kellett, hogy hogyan tarthatnám életben az utolsó dolgot, ami hozzád köt. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük