Az évek előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szánalmas életemben egyetlen egy dolog biztos csak: a Sors árnyékként ólálkodik körülöttem, késői órákon pedig – mikor a nap alacsonyan jár és narancsos fénye a bokámat cirógatja – le is hagy.
Sokat mondogattam ugyan, hogy én nem Istenben, hanem a Sorsban hiszek, de ez csak egy hazugság volt, hogy ne tartson mindenki eszelősnek. Távolról sem hittem benne, mert a tényeken nincs megkérdőjelezni való, mivoltuk nem a hit kérdése.
Legtöbbször a sorszerű találkozások jöttek képbe. Talán éppen azért, hogy amolyan prófétaként terjesszem az igét, miszerint drága barátom, ez nem egy véletlen, ennek így kellett lennie. Ezt pedig az is mutatja, hogy milyen kevés esélyt láttunk ezen találkozás megtörténtére.
Ilyenkor szinte éreztem, ahogy a magas fekete árnyék ujjait az enyéimre szorítja, és átjárt a melegség, az a megnyugtató érzés, hogy jó úton járok, hogy teljesítem amit célul tűztek elém.
Aztán jöhetett a keserű csalódás íze a számban, mert rendezővé váltam, a sors ártal castingolt szereplőket makacsul írtam ki életem csekély nézőközönséget vonzó szindarabjából. Valószínű éppen ezért nem futott be… még.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük