🕑 Olvasási idő: 1 perc

Amit aznap éjjel vágtak a fejemhez – ők mind, ellenem szövetkezve – jobban fájt annál, mint amit testi fájdalommal felül lehetett volna írni, és tovább érződött, mint a titkon elszívott cigaretták kesernyés utóíze a számban, de félreértés ne essék, korántsem volt ez ennyire kézzelfogható. A mai napig élnek bennem kérdések, amiket nem tettem fel nekik, és soha nem is fogok. Ellenben magamat megszámlálahattalnul sokszor számon kértem már, és bár válasz is épp elég akadt, egy dologban sosem jutottam dűlőre: vajon az árulásuk bántott jobban, vagy a szembesülés, hogy mennyire semmibe vesznek? Végül mindig arra jutottam, hogy a kérdés a válaszban rejlik: többet mond a tény, hogy képtelen voltam dönteni, mint amit bármely lehetőség kiválasztása adhatna. Egyébként meg, ahányszor eszembe jutott ez a bizonyos este, a vége úgy is az lett, hogy alaposan berúgtam, elszívtam legalább egy doboz cigarettát, aztán persze hajlanig bőgtem azt találgatva, hogy most vajon az apámra vagy az öregre ütöttem. Ha pedig eljutottam odáig, hogy melyik zavarna jobban, egy-két poharat is összetörtem, de ettől persze csak méginkább rákezdtem a bőgésre. Így hát amikor az első napsugarak megjelentek a horizonton, egy lavórt szorongatva dőltem el a kanapén, hogy álomba hüppögjem magam. Ott anyám kísértett, és úgy megszidott, hogy felébredtem rá. Mert persze menekülni nem ilyen egyszerű. Az utolsó mondata az összes alkalommal arra tért ki, hogy mindenért, ami valaha elromlott, őt hibáztatom, mióta élek. Ma éjjel annyira elevennek bizonyult a kép, hogy válaszoltam neki, mert ha másért nem is, a lelkem szilánkokra zúzásáért legfőképp ők vonhatóak felelősségre. 

És mondjátok csak…
A torta legalább finom volt? 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük