🕑 Olvasási idő: 2 perc

Kristálytisztán látom magam előtt, ahogy kisétálsz az ajtón. Egész egyszerűen felálltál, az asztalra tetted a kávéd árát, hátat fordítottál és elmentél. A küszöbnél megtorpantál és oldalra fordítottad a fejed, éppen csak annyira, hogy ne kelljen hátranézned. Azt suttogtad: „Légy jó, Hercegnő.” Egészen addig néztelek, még csigalassúsággal be nem csukódott mögötted a kávézó ajtaja. A rezzenés hatására az otthagyott műanyagpoharad oldalán elindult egy vízcsepp. Ha elég erősen koncentrálok, azt is fel tudom idézni, milyen kacskaringós utat járt be az asztalon lévő apró tócsáig. Az „elköszönéseddel” tettél végleg pontot a kapcsolatunkra. Akár szó nélkül is kisétálhattál volna, függőben hagyva az utolsó mondatainkat, megadva a hőn áhított reményem, de nem tetted. Nem hagytál hátra lehetőségeket. Így kissé olyan ez az egész, mintha meghaltál volna… végül is pontosan ezt tetted, számomra meghaltál. Ez pedig azt jelenti, hogy egy szellembe vagyok szerelmes. Erre akkor jöttem rá, amikor egy véletlen folytán összefutottunk. Persze, merő illemből előtte is váltottunk néhány SMS-t, de amikor váratlanul beléd botlottam értettem csak meg. Rövidebb volt a hajad, én pedig arra gondoltam, hogy ez minden, ami változott, aztán beszélgetésbe elegyedtünk, számomra pedig bizonyossá vált, már nem szeretlek. Pontosabban már nem az vagy, akibe szerelmes vagyok. Igen, vagyok. Hiszen az iránt, aki voltál a mai napig erős érzelmeket táplálok. Ha rád nézek, ugyan azt látom, akivel annyi közös emlékem és élményem van, a szemem előtt lebeg minden…
 

Az első kép, amit láttam rólad, amin az akkori plátói szerelmem nyakában ülsz. A féltékenység, amit eleinte ébresztettél bennem. Amikor először hallottam a hangod, mert egy kedves barátom telefonját te vetted fel. Az utána kezdődő és egyre több órásra nyúló hívásaink. A borsos telefonszámlák, amiket mosolyogva fizettem ki. Az első találkozásunk az egyik legforróbb nyári napon. A sokk, hogy milyen fontossá váltál már addigra. Az első csókunk, ami egy félreértésből született. Az érzés, amit akkor ébresztettél bennem. Az első nyilvános csókunk egy megállóban és az unokái szemét eltakaró néni. A bájos nevetésed, amit sosem fogtál vissza. Amikor először ettünk együtt egy gyorsétteremben és olyan hangosak voltunk, hogy mindenki minket nézett. Az, hogy később megszoktuk, hogy megbámulnak. Hogy mindig fogtad a kezem, még a buszon ülve is. Amikor véletlen továbbutaztunk, mert annyira elmerültünk a beszélgetésünkben. Az utolsó metrón kielemzett dalszövegek. Az út a laksásodig, amit pontosan sosem jegyeztem meg. A cicaszőrös zoknijaid a szárítón, amik valójában sosem lettek tiszták. Hogy a szobádban mindig szólt a tv.Ahogy esténként összekulcsoltuk az ujjainkat és az egyre lassuló légzésed hallgatva aludtam el. Amikor éjszaka a kutyád kinyitotta a szobaajtót és ráfeküdt a takaróra, így én egész éjjel majd megfagytam. A másnap reggelek, amikor a kócos hajszálaiddal babráltam. A világ kivesézése, miközben a kedvenc számaid hallgattuk. A zenék, amik idővel az én kedvenceim is lettek. A külön töltött hetek, amiket csak az esti telefonhívásaiddal tudtam túlélni. A telefon torzította hangod, aminél nincs aranyosabb, és ahogy folyton a mikrofonba szuszogtál. A távolság szülte veszekedések, amiket később egyetlen csókkal oldottál meg. Az általad letörölt könnycseppjeim. A könnycseppek, amik miattad születtek. Az űr, amit magad után hagytál…
 

Itt ülök a kávézónkban, az asztalunknál a szakításunk évfordulóján. Vagyis, ha pontos akarok lenni, a szakításod évfordulóján, mert erről egyedül döntöttél. Az élénk képek mintha csak belementek volna a szemembe, ami miatt egy könnycsepp araszol lefelé az arcomon, épp mint akkor a víz a poharad oldalán. Évek teltek el, mégis mindez mintha csak most történt volna. Hogy is várhatod el tőlem, hogy ne szeressem azt, aki épp most sétált ki azon az ajtón? Épp most, két éve…

 

2 Replies to “Lenger Nóra: Éppen most

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük