🕑 Olvasási idő: 3 perc

 

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Szeretem bámulni a csillagos eget, épp ezért nem szoktam behúzni a függönyt. Az ablakom előtt egy utcai lámpa áll, ami fényt vet a plafonra. Innen tudom, hogy mikor mennek vadászni a padlásunk apró lakói. Mindig elrepülnek a lámpa előtt és én észreveszem az árnyékuk a plafonon.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Sokszor ki is ülök az ablakba és igyekszem követni, merre repülnek. Persze egy idő után mindig szem elől tévesztem mindet. Ilyenkor arra gondolok, milyen lehet a holddal kelni és a csillagokkal repülni.

Forró nyári estéken van, hogy hajnalig fent vagyok és várom őket vissza, de valahogy sosem kapom rajta őket a hazatérésen. Valószínűleg van még egy bejárat a padlásra. Minden esetre azért mielőtt lefekszem, elképzelem, ahogy ők is aludni térnek.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Bár tudom, hogy ott laknak a padláson, még sosem mentem föl megnézni őket. Anya szerint megijednének és megtámadnának. Amikor ezt mondja, látom az arcán, ahogy elképzeli a szituációt és minden alkalommal, ha szóba kerülnek az apró állatok, elkezdi nyaggatni apát, hogy szerezzen valakit, aki denevérirtásra szakosodott.

Apa erre csak kihúzza magát. Az orrára tolja a szemüvegét, az újság fölött átnézve anyára szegezi tekintetét, megdörzsöli a ráncokat a homlokán és annyit mondd: A mi padlásunkon ugyan nem lakik semmi – pláne nem denevér – ha pedig lakna, saját kezűleg paterolná ki mindet.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Ma vihar volt, kialudt a lámpa és teljes sötétség honol. Nincs bevilágító fény, így nincs árnyék sem, ahogy elröppenő denevérek sem. Most a házunkat látom, kívülről. A tető összeomlott, de még ott a szobám ablaka, a szobámban az ágyam, ott fekszem valójában és álmodok.

Ahogy a házunk körül lebegek – ebben a fura álomban – a denevérekre gondolok. Ha a tető összeomlott, a padlásnak is annyi, ha pedig még itthon vannak a denevérek, akkor bizony rájuk omlott. Megindulok a ház irányába, de észreveszem, hogy a szobámban világít valami, odahussanok. Egy zseblámpa fénye cikázik ide-oda, minden csupa por és leszakadt gerendák meredeznek mindenütt. Én pedig ott alszom az ágyamban.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Anya és apa a ház előtt állnak és sírnak, feléjük indulok, de amint közelebb érek, anya sikítani kezd, hátrál, kibillen az egyensúlyából és a földre esik. Apa ugyan utána kap, de persze későn. Anya a földön ül és hangosan bömböl, apa azt kérdezgeti mit látott, anya pedig még hangosabban bőg… de hisz én vagyok az anya! Szólj apának, hogy itt vagyok.

Anya rám mutat, magyaráz valamit, sír és annyira torz szavakat formál, hogy csak soká értem meg, azt mondja: Igaza volt, az ő kicsi lányának igaza volt. Itt vannak a denevérek. Apa a fejét anya ujjának irányába kapja, összehúzza a szemöldökét, mérgesen csikorgatja fogait, majd hirtelen lekapja a papucsát és oda vágja, abba az irányba. Az irányba ahol én vagyok. Felém.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Egy rendőr lép a ház előtt álló férfihoz és nőhöz, akik sírnak. A rendőr azt mondja, hogy a tetőszerkezet már egy jó ideje életveszélyes volt, mivel denevérek költöztek a padlásra. Nem tudom, miről beszél, nem tudom kik ezek az emberek és azt sem tudom, hogy én ki vagyok.
A férfi ökölbe szorítja a kezeit és elkezd ugrálni. Nem is, toporzékol. A nő próbálja megnyugtatni, azt mondja ez nem az ő hibája, azt mondja ő sem hitt a kislányuk denevéreiben, azt mondja, hogy ne sírjon, mert akkor ő is sírni fog. Már rá is kezdett. A rendőr nézi őket, majd kivesz az autójából egy-egy pokrócot és nekik adja. Közben azt mondja: Fránya dögök, ez csak egy baleset volt… fránya dögök.

Kislány korom óta minden este látom a denevéreket.
Most is itt vannak, repdesnek körülöttem, várnak, rám várnak, rám várnak én pedig velük repülök, velük repülök távol a nőtől, távol a férfitól, távol a rendőrtől és autójának kék-piros villogójától, távol a háztól, távol az ablaktól, távol a szobától, távol a szobában alvó lánytól.
A holddal keltem és a csillagokkal repülök, az oldalamon megannyi társam. Vadászunk és otthont keresünk. Új otthont az új családunknak. Szabadok vagyunk, de ugyan akkor börtönben élünk. Ilyen a mi életünk, letelepszünk, családot alapítunk és megdolgozunk a napi betevőért, ilyenek vagyunk mi… fránya dögök.

 

 

Értékeld a bejegyzésünket!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük