🕑 Olvasási idő: 3 perc

Kíváncsian néztem körbe a sarki romkocsma omladozó falai közt, ismerős arcokat keresve, de az unott törzsvendégek elvétett pillantásain kívül semmit sem találtam. Nehezen átvergődtem az épület túlsó végében található egyetlen üresen maradt asztalhoz anélkül, hogy a kezemben féltve őrzött sörből egy csepp is kicsordult volna. Talán ezt hívják profizmusnak. Óvatosan tettem le az italokat a kopott és ragacsos asztalra, súlyom alatt a szék úgy recsegett, mintha pillanatokon belül összeszakadna. Reménykedtem benne, hogy a barátaim hamarabb ideérnek, mint ahogy egy részeg gavallér megpróbálna a kedvemre tenni. Sajnos reményeim hamar szertefoszlottak, egy fekete ruhás srác közeledett felém, lábait kopott bakancsba bujtatta, kapucniját a fejébe húzta, így arcából nem látszott más, mint kökényszínű szemei, amivel mintha rabul ejtett volna, nem bírtam levenni róla a pillantásomat. Az ő kezében is ott volt a korsónyi folyékony kenyér, nem zavartatta magát, amikor egy-egy kortynyi a kezére loccsant, csak beletörölte szénfekete nadrágjába kezeit, miután letette korsóját az enyém mellé. Selymes hangon mondott valami kifogásfélét, talán azt, hogy már csak mellettem volt hely, és huncut mosollyal szája sarkában, rappereket megszégyenítő gyorsasággal kezdett el egy történetet mesélni, vagy inkább hadarni, én pedig csak hüledeztem. Ki ez a srác? Mit akar? Na jó, ez elég egyszerű kérdés, nyilván egy lepedőakrobatikában gazdag estét, vagy legalább egy lopott csókot telefonszámmal. Egyáltalán mi a fenéről beszél? Végül is, ameddig nem jönnek a többiek, maradhat, addig sem vagyok egyedül, utána pedig majd lekoptatom valahogy. Talán már a harmadik történetet mesélte el, amikor azon kaptam magamat, már nem is akarom, hogy elmenjen. Jól éreztem magam vele, lassult a beszéde, és fantasztikus a humora. Már nem azt vártam, hogy megpillantsam az ismerős arcokat, sokkal inkább arra, hogy az ismeretlen újra megeresszen felém egy mosolyt, vagy egyszerűen csak pillantson rám. Hihetetlen, milyen egyszerű módon varázsolt el percek alatt a kökényszemű srác. Mintha minden egyes szava a legédesebben kiejtett varázsige lett volna, ami pont addig – vagy még egy picit tovább – tart kábulatban, ameddig kell, ameddig azon nem találod magad, hogy nincs visszaút. Vágysz a csókjára, az érintésére, mindenre, ami ő, még akkor is, hogyha tudod, csak egy estére kaphatod meg.
Észre sem vettem, hogyan repült az idő, amikor vele voltam, nem törődtünk az idő múlékonyságával, csak a most volt. Csak ő, csak én, csak mi. Nem számított az ablakból minket figyelő idős néni, a távolság, az emelkedő benzinárak, a sétálás közben véletlenül nekünk szaladó kisgyerekek, az irigy pletykák, a gonosz pillantások csókolózás közben. Szimplán a létezésével elfeledtette velem a világ összes problémáját és a nevemet is, hogy milyen sorrendben jönnek egymás után a napok, hogyan kell megkötni a cipőmet, egyik lábamat rakni a másik után és lélegezni. Már nem csak a kökényszemű idegen volt, több volt bárminél, ami lehetett volna. Több volt a mindenségnél, a világegyetemnél. Ő volt a Napom és boldogan keringtem körülötte kérés nélkül. Benne nem csak azt az embert találtam meg, akivel el tudtam képzelni a jövőmet és akiért meghalnék, hanem azt is, aki nélkül számomra nem létezett jövő, és akiért éltem. Ő volt a drogom az élethez, az orvosságom mindenre. Le sem tagadtam, hogy az ujja köré csavart, és a függője lettem, felesleges lett volna. 
Nem csak én viseltettem gyermeki rajongással a másik iránt, Ő is pont ugyanúgy körberajongott. Bármit is csináltam, az tökéletes volt, még akkor is, ha épp hibát halmoztam hibára. Nem számított, ha kések, ha az ő vállára sírtam le sminkemet. Nevetve nézte végig, ahogy egy melegszendvics elkészítése közben is képes vagyok porig égetni a konyhát, vagy legalább az egyik karomat tőből levágni. Még tetoválása is volt rólam, egy apró csillag voltam a bal karján: a lány, aki beragyogta az életét. Aki megtanította a türelemre, evőpálcikával enni, aki a kedvéért még olyan bandák koncertjeire is elment, akiket ki nem állhatott, aki elől nem kellett takargatni az érzéseit és a könnyeit, aki mellett önmaga lehetett, aki igyekezett mindent megadni neki. Hosszú évek múlva pedig már csak az a lány voltam, akit páros lábbal rúgott ki az életéből.
Fizikai fájdalmat okozott a hiánya, hogy újra idegen az ismerős test, hogy emlékekkel lettünk ismeretlenek. Minden összedőlt, egyik pillanatban még körülötte keringtem, Ő volt a pályám középpontja, aztán egyszercsak hopp, beszippantott egy gigantikus méretű fekete lyuk. Nem értettem, mi volt a baj. Nem keringtem elég gyorsan? Fakult a fényem? Mi lett velünk? Mi lett a kapcsolatunkkal, amiről azt hittük, túléli a folyton múló időt? Miért múlt el a mi időnk? Miért kellett ránk cáfolni? Beleőrültem, hogy nem kapok válaszokat, csókokat, jóéjtpuszikat, meleg öleléseket. Megvonták a drogom, és már azt sem tudtam, hogyan kell élni, hogyan kell nélküle élni. Annyira vágytam egy utolsó csókra, de már csak egy utolsó pillantással is beértem volna. Milyen ironikus, hogy minden ott végződött, ahol kezdődött, hogy az ismerősen omladozó falak közt pillantottam meg először és utoljára is. Szinte minden ugyanúgy történt egy aprócska kivétellel; nem mellém ült le. Más lány ragyogott a kökényszemű srác oldalán, más csillagot karolt át, én pedig végleg elvesztettem a fényem. Örökre kihunyt szemeimből az élet.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük