,,Mióta nem vagy, ajkad helyett csak az alkoholt érzem. Azóta az üveg száját csókolom meg lefekvés előtt, és felkelés után. Azóta semmi sem édes, és minden szomorú, nincsenek színek, minden fekete és fehér.

Hiányzik a kezed a farzsebemből, karod a derekamról, mosolyod a reggeli kávé mellől, hajad az ujjaim közül, kocsid a ház elől és apró csókjaid a testemről. Nem akarok abban a világban élni, melynek nem vagy részese, nem akarom, hogy más lányok piruljanak bókjaid hallatán, de legfőképp soha többé nem akarom más szempárba nézve azt mondani, hogy ‘szeretlek’. Talán már nem is tudnám. Többet jelentesz nekem, mint betegnek a gyógyszer, vagy éhezőnek az étel.
Több vagy, mint napsugár az esőben, mert szivárvány helyettt örömöt hoztál életembe. Képes voltál egy csibészes mosollyal felvidítani a napomat, és jelentéktelen dolgokkal elképráztatni, apró bókokkal zavarba hozni, édes szavakkal napokra a hálószoba sötétjébe zárni. Te tudod csak mi éltet és öl, mitől félek, és mi varázsol mosolyt arcomra még a legborúsabb napokon is. Te vagy az egyetlen, aki tudja minden sötét titkomat, mégis szeretett. Az egyetlen, akire még az életemet is rábíznám. Most jövök csak rá mennyi mindent nem értékeltem, mennyire nem becsültem meg a csókokat, melyek az utolsók voltak. Talán már a bocsánat kéréshez is túl késő van, pedig még legdurvább veszekedéseinket is visszasírom, csak legyél itt. Legyél itt és ölelj át, súgd a fülembe, hogy semmi baj; szoríts olyan erősen, hogy a szívem minden apróra törött darabkája újra egybe forrjon; adj apró csókot fejem búbjára, de már csak egy lágy pillantásnak is örülnék!
De nem vagy itt, csak undorodó pillantásod érzem hátamon az utcán, mikor véletlen összefutunk és utánam fordulsz. Már csak az édes emlékek maradtak számomra, azokat legalább nem vitted el, mint a bútorokat és a kutyákat, viszont a szívemet itt hagytad. Itt hagytad, hogy fájjon, égessen és üldözzön, vadul dobogjon mikor meglát, vérezzen mikor elfintorodsz közeledő alakom láttán. Még az ezer éves pillanatragasztót is magadhoz vetted, hogy ne bírjam összeragasztani és szenvedjek.

Szenvedjek, mert egy bormámoros estén csókom utat tévesztett és idegen ajkakon landolt. Nem éreztem mást, csak ürességet, minimum annyit, mint amennyi szemeidben bújt meg, ahogy rajtakaptál. Onnantól kezdve mindegy volt minden, hogy van-e rajtam kabát, vagy sapka, hogy a Föld még a Nap körül kering-e, csak követtelek ki a hideg téli estébe nevedet kiáltva, de nem álltál meg. Már rég eltűntél, mire én hazaértem, pedig tényleg a tőlem telhető leggyorsabban futottam magassarkúmban.
Egy gyűrt cetli jelezte, hogy mindennek vége, majd pár nap múlva cuccaid hiánya tudatosították is ezt. Emlékszem mennyire nem akartam elhinni, azt hittem, sőt reméltem, hogy ez az egész csak egy rossz álom és hamarosan verítékezve felébredek, de nem így volt. Sírva döltem az ágyra, és sírva keltem másnap, mintha a könnyeim álmomban is folytak volna, vagy talán el sem aludtam. Azóta már teljesen mindegy mit teszek, vagy mondok, úgysem hallgatsz végig, pedig mindent elmondanék. Elmondanám, hogy mennyire fáj hiányod, mennyire utálom magamat tettemért, hogy könnyeimből már egy tengert is meglehetne tölteni, még szívem összetört darabkáit is megmutatnám neked.
Annyira önző vagyok, csak a saját fájdalmamat hangoztatom miközben bele sem gondolok te mit élhettél át, bár ahogy hallom azóta tovább léptél rajtam, pedig mennyire imádkoztam azért, hogy ne így legyen, hogy valamilyen csoda folytán megbocsáss nekem! Kérlek, csak egy utolsó mondat erejéig hallgass meg, csak mondd szemembe a fájó viszlátot, és én belenyugszom, csak utoljára nézz rám harag nélkül, csak utoljára légy kedvemért órák után a parkban, csak utoljára zárj karjaidba és tova tűnök a széllel.”

Jött a tavasz és repült a nyár, beköszöntött az ősz, majd a tél, de te még mindig nem jöttél. Elhagytál, és vissza egy percig sem fordultál, a parkba se jártál többé. Csak a bárok sötét sarkában lehetett megtalálni, ahogy dühösen néztél a világra, melyben helyem számodra már nincsen. Ha kérdezik szeretlek-e még, tagadom, de neked beismerem, mással egész soha többé nem leszek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük