🕑 Olvasási idő: 2 perc

Titokzatos feketeség lépdel a fehérségben. Bakancsával megállíthatatlanul ostromolja a szűz havat, míg az próbál megmaradni hollófekete hajában. Felsóhajt amikor a váróterem ajtajához ér, majd pár másodperccel később szitok áradatott zúdít az egész világra, nincs nyitva. Idegesen fújtat párat, majd a falu határa felé indul, be kell jutnia a városba. Muszáj ott lennie reggelre vagy neki lőttek. Persze, hogy pont akkor kell lerobannia a kocsijának, amikor az állása forog kockán, meg persze az egészsége is. Rövid ideig filozofál, megfagyni jobb, mint munkanélkülinek lenni? Végül inkább meggyorsítja lépteit, egyiket se akarja kipróbálni. Próbálja megtalálni a szépséget a havas, megfagyott tájban, ami elkápráztathatná, de csak a tél ridegségét veszi észre, ami beférkőzik a csontjaiba. Belegondol mennyire jó lenne most a szobájában ülve egy forró tea társaságában bámulni ki az ablakon takaróba bugyolálva. Még azzal a gondolattal is eljátszik, hogy párja van, hozzá búj és finom csókot lehel az ajkaira. A férfi a karjaiba zárja, míg kezeivel dús barna hajába túr. Óvatosan az asztalra rakják a bögréket, aztán újra egymásnak szentelik figyelmüket. Mosolyogva kutatja a két szempár egymást, gondolatban közlik a nyilvánvalót, ők már soha többé el nem szakadnak. Rövid szavakat suttognak, összekulcsolják ujjaikat és azt kívánják bárcsak így maradhatnának örökké. Hiszen olyan jó így, összebújva a takaró alatt, mikor még a fűtés is felesleges dolognak tűnik, őket úgyis a szerelem fűti.

Hirtelen kergeti el maga elől a képet, már nincs ilyen. Eltakarta a hó. Az érzések szép lassan eltűntek, mint az ablaküvegen elolvadó hópelyhek. Már csak sár és latyak maradt, pont úgy, mint qmikor a tavasz próbál megszabadulni a tél nyomaitól. Nincsenek többé finom szavak, ölelő karok és rügyező fák, csak magányos esték, hóvihar és hideg lakás. Mintha a távozásával együtt kihűlt volna minden, fagypont alá esett a hőmérséklet és jéggé vált a szerelem. Öltözhetett meleg ruhákba, de didergett az otthon hiányában. Otthon volt a férfi ölelése, feje fölött szinte tető volt a selymes hajzuhatag és puha szakáll, alapkő az erős, ölelő kar. Ó, azok az átkozott karok! Hogy rángathatták ki idáig mindig a borús szomorúságból, ha most pont ezek taszították vissza?! Hogy hagyhatták el oly kegyetlen szavak az édes ajkakat?! Hogy telhetett meg a nyugodt szempár annyi tüzes undorral?! Hogyan hozhatott rá sötétséget, aki eddig fény volt életében?!

Kereste a válaszokat, de nem találta, csak a kocsi alakját a fagyott, csúszós közúton. Segítséget remélve nézett fel bakancsa orráról, utoljára látott fényt életében.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük