🕑 Olvasási idő: 2 perc

Nagy pelyhekben hullik a hó, lassan elborítva mindent, amit ismerünk. A fehér takaró egészen a térdemig betakart, jégfullánkok marják a lábamat. Hátranézek. Az állatok megfagytak, a lovak összekuporodva, üveges szemmel néznek a semmibe. Csak néhány csirke szaladgál a kőbe vájt résben, de ők se húzzák már sokáig. És a hó egyre csak esik. Elindulok a lovak felé, de a lábam merevre fagyott, képtelen vagyok megtartani magam, és elterülök a hóban. Csak egy pillanat lehetett, mégis azt hittem, ennyi volt. A hó túl mély, a súlyom túl nagy, egyszerűen maga alá temet a hórengeteg. Kapálózva akarok a felszínre jutni, az egyik kezemmel ások, a másikkal magamat nyomom felfelé. Kell egy pár perc, míg képes vagyok újra levegőt venni. Erőt veszek magamon, egyik lábam emelem a másik után. Végigsimítok a lovak megfagyott sörényén, visszaidézve azokat az időket, amikor az még puha volt és fényes, meleg a napfénytől. Megfogom a létra fokát, de hiába szeretnék felmászni a melegbe, előbb elindulok lefelé, hogy azt a kevéske életet még fel tudjam vinni. Talán butaságnak tűnik, hogy néhány csirke meg egy kakas miatt veszélyeztetem a saját testmelegem, de annyi halál után minden kicsi élet olyan fontosnak tűnik.

A kakas nem engedi, hogy megfogjam őket. Amíg az egyik tyúkot próbálom elkapni, a kakas folyamatosan a lábamat csipkedi, védi az övéit. Nem tudom megfogni őket, vissza sem nézve elkezdek felfelé mászni. Tudom, hogy mire legközelebb lejövök, már mindegyik mozdulatlan lesz, a szemük üvegesre fagyva.

Nem érzem az ujjaimat, de tudom, hogy muszáj felérnem, a túlélés odafent van. Megkapaszkodom a padló szélében, és feltornázom magam. Idefent mindenhol ég a tűz, egyszerű babzsákokon ülve melegednek az emberek, és az a néhány házi kedvenc, akiket sikerült felmenekítenünk. A legnagyobb csoportosulás felé veszem az irányt. Ott ülnek a barátaim, és Ő. Szükségem van arra, hogy a tűz felmelegítsen, de ha nincs ott Ő, belülről ugyan olyan hideg maradok. Vele szemben ül egy lány, vele még soha nem találkoztam. Itt már nem számít, hogy ismerjük-e egymást, vagy sem. A tűz, a meleg mindenkié. Először a lány vesz észre. Látom rajta, hogy még nem tudatosult benne, hogy ez már nem a régi élete, nem az számít, hogy hány embert hódítottál meg, vagy mennyi barátod van. Ez egy új, kegyetlenebb világ. De ő még egyelőre konkurenciának tart, nem örül nekem. Szorosabbra tekerem magam köré a törülközőt (a plédek elfogytak) és odamegyek hozzájuk. Amikor Ő észrevesz, azonnal arrébb húzódik a szűköcske fotelen, és maga mellé húz. Felsőtestével körül ölel, bőre meleg a tűztől. Suttogva kérdezgeti, mit találtam odalent, van-e még bármi, amit fel kell hoznunk. Elmesélem neki a kakast és a csirkéket, hogy még néhány életben van odalent, de nem tudtam felhozni őket. Nem engedték. Tudom, hogy nem megy vissza értük senki. Újabb életek vesztek oda. Picikék, de életek. A hideg megöl mindenkit, aki gyenge. Ehhez kell alkalmazkodnunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük