Tulajdonképpen ebben sincs semmi különös. Semmi. Igazán semmi. Huh? Hozzám beszélsz? Nem. Ez még én vagyok. Azt hiszem. Igen, azt hiszem én. Talán. Nem tudom. Mindegy. Aludni szeretnék végre. De hiszen nappal van. Hogy mi? Nem lehet. Várj. Akkor lehet, hogy fel kellene kelnem. Nem gondolod? De várj. Miért is érdekel a véleményed? De várj. Kihez is beszélek? Mi van? Ne, már megint. Most mi jön akkor? Újra ő látogat meg? Egyedül? Vagy ismét hozza a kis játszópajtásait? De.. miről is beszélek? Inkább alszok. Nem alszok már? Lehet csak álmodom. Lehet, hogy az egész csak egy álom. Lehet, hogy egyszer csak felkelek, majd hevesen dobogó szívvel és verejtékezve nyugtázom magamban: „Az egész csak egy rossz álom volt”. Igen. Így kell lennie. Ugye? Végül is nem történik semmi. Órák óta semmi. Órák.. óta. Mennyi idő is telt el? Hol az órám? Milyen óra… óra.. óra.. mutatóra.. Mutat. kutat.. futtat.. untat… Várj! Koncentrálj! Nem. Nem megy.. nem megy..

 

Minden este ugyanaz a történet. Nem egy horrort mesélek el. Nincs benne valódi vér. Nincs benne igazi gyilkosság, se emberek tényleges bántalmazása – nos, többségében. Semmi olyan, amitől félni kellene, vagy ami árthatna bárkinek. Tulajdonképpen ebben sincs semmi különös. Minden szimplán történik. Éppen most is. Mindennapi módon megy le a Nap. Gyönyörű, vöröses narancssárgás a fénye. Eszembe juttatja, amikor apával ültünk a tetőn és néztük. Akkoriban esküszöm szebb volt. Beszéltünk arról, hogy mi lesz majd, amikor felnövök. Együtt építettünk fellegvárakat a jövőbe. Hatalmas karrierek. Csodálatos család. Kalandok, kirándulások, utazások. Jó visszaemlékezni erre az időre és nézni a naplementét. Érzem, hogy valami ilyenkor szép lassan átölel. A vállamnál kezdve végigsimítja a kezét a mellkasomon, majd átkarol. Magához szorít. Közel hajol hozzám és a fülembe suttog valamit halkan. Majd… majd feleszmélek. Ilyenkor már tudom, hogy mi következik.

 

Beszélgessünk a félelemről. Mind ismerjük az érzést, ugye? Jön szembe valami ijesztő. És megrémülsz. Például ott egy nagy kabátos bácsi. Kissé hajléktalan külsejű, de jó erőben van. Éjszaka van és egyedül magadban sétálsz az utcán. Ő jön veled szembe, és el kell menned mellette. Milyen érzéssel tölt el? Átélted már? Próbálod kontrollálni a lépteid, hogy ne gyorsíts feltűnően. A szívverésed szépen lassan felgyorsul. De csak szépen lassan, mert erre is próbálsz ügyelni. Közben a szemed cikázik, egér út után kutat. És az agyad pörög. Vajon mi fog történni? Mit teszel, ha megtörténik az, amitől félsz? Futsz? Védekezel? Ha megtámad, helyben tudod hagyni? És ilyenkor bele se gondolsz még abba, hogy mi lesz, amikor már mögötted van. Ugye? Másik. Álmodsz. Menekülsz valami, valaki elől, bántani akar. Vagy éppen zuhansz. És az utolsó pillanatban felébredsz. Mit érzel? Mi zajlik le benned? Emlékszel? De ne menjünk ilyen mélyre. Vizsgaszituáció. Érettségi, vagy éppen szigorlat az egyetemen. Vajon átmegyek? Ha ez nem fog menni, mi lesz a életemmel? Munka. Felvesznek? Bent maradok? Kirúgnak? Ismeretlen, lehetséges veszélyforrások, bizonytalanság. Ezek szülik a félelmet. Mi lehet még vajon a forrása? Úgy tűnik megússzuk kézzelfogható dolgokkal. Úgy látszik… Ugye?

 

A konyhába mentem. Miközben bambultam ki az ablakon, lefőtt a tea. Öntöttem egy keveset és kortyolgattam. Lefekvés előtt jól jön, mindig megnyugtat. Megint apám jutott eszembe. Fekete tea. Ez volt a kedvence. Mindig sokáig fennmaradt éjszaka, ezért kellett neki. Elmosolyodok ilyenkor. Mindig. Valami megmozdult mögöttem. Felvillan egy emlékkép, amiben nevetek. De ez is még csak a szokásos. Elkomorodik az arcom. Lassan megiszom a teámat és otthagyom a bögrét az asztalon. Holnap reggel elmosom. Amúgy is későre jár. Ideje aludnom. Kezdődik.

 

A fürdőbe megyek, hogy megmossam a fogam. Közben lopva pillantok csak fel a tükörre. Ilyenkor már nem szeretek belenézni. Ki tudja ki, vagy mi néz vissza rám. Persze, valami azt suttogja bennem, hogy bátorság. De jobb nem kockáztatni. Lefekszem. Érzem, hogy elnyom az álom. Mindjárt vége. Mindjárt elalszok. Elragad a biztonságos sötétség és reggelig senki és semmi nem zavarhat meg. Nem bánthatnak. Már jönnek is az álomképek, és veszítem el a tudatom… Igen. Szép lassan… De hirtelen tágra nyitom a szemeim; lépteket hallok. Már nem tudom mi fog következni.

 

Felkelek az ágyból, szép lassan az ajtóhoz sétálok és résnyire kinyitom. Fény szűrődik be. Valaki van a konyhában. Megdermedek. Emlékszem, hogy bezártam minden ajtót. Érzem, ahogy a rettegés erőt vesz rajtam, de próbálok bátor maradni. Van egy balta a szobámban az ágyam mellett. A kezembe veszem és szépen lassan kilopakodok. Pakolást hallok. A konyha felől. Edények csörömpölnek. Majd a csap. Majd a gáztűzhely. Mi a fene? A falhoz szorítva magam szépen lassan közelebb megyek. A vendégem nem zavartatja magát. Próbálok erőt venni magamon. Felkészíteni magam bármire, ami most megtörténhet. Fogalmam sincs mi lesz. Készülök, hogy kilépjek és ha kell védekezzek, amikor is megszólal a betolakodó. Furcsán ismerős hangon.

 

– Gyere, mindjárt lefő a tea.

 

Ledermedek. Először mozdulni se merek. Majd a második hívásra lassan és óvatosan kilépek a fal mögül. Meglátom a betörőt és kiesik a balta a kezemből. Ijedtségem helyét átveszi a döbbentség, és könnyen szöknek a szemembe. Az apámat látom. Odarohanok és átölelem. Ő is gyengéden átölel és a fülembe suttogja, hogy hiányoztam neki. Örülök. Leülünk az asztalhoz. Kortyolgatjuk a teát pont mint régen. És beszélgetünk. Mindennapok, munka, mi a helyzet azzal a kutyussal akit nem rég sikerült visszajuttatni a családjához. Hogy örült neki a kislány, amikor újra meglátta. Boldog vagyok. Az egész hihetetlen. Hihetetlen. Visszhangzik a fejemben. Hihetetlen. Hihetetlen. Hallom, több helyről. A szó ismétlődik a tudatomban és mintha kitörne és betöltené a szobát. Megzavarodok. Apára nézek, Ő meg komoran rám. Várunk. Majd hirtelen megszólal.

 

– Drágám, ugye tudod, hogy én már nem élek?

 

Megfagyok. Apa továbbra is néz miközben az inge elkezd elszíneződni. Vér. A mellkasánál, egy pontból. Majd kibuggyan a száján is. És a következő pillanatban Ő már az asztalon fekszik. A lámpa fénye remegni kezd. Reszketve és sokkolva szorítom a bögrét a kezemben az asztalon tartva. Majd a következő pillanatban ülök a sötétben és a falióra ketyegését hallgatom. A lefekvés előtti gondolataim ugranak még be. Próbálok rájuk fókuszálni, miközben remegek. Visszhangzik a fejemben mind. Ismétlődnek. Várj még. Koncentrálj… De nem megy. Nem megy…

 

Itt fekszik előttem holtan. És látom, mögötte vigyorog a gyilkosa. Egy magas, erős, ápolatlan férfi. Élvezi, ami történik. Én meg ordítok, sikoltok, amíg Ő nevet. Hozzávágom a bögrémet, de Ő eltűnik. De jönnek helyette mások. Hallom őket. Körülvesznek. Felkapom a baltámat és hadonászni kezdek velük. „Tűnjetek el!” – kiáltom. De ők egyre hangosabbak és hangosabbak. Kifáradok. A falnak dőlve leülök a földre és összekuporodok. Sírok és könyörgöm, hogy hagyjanak. Fogom a fejem, a balta mellettem. Leguggol elém és néz. Megsimítja az arcom. Közel hajol hozzám és megkérdezi, mikor lesz már elég? Mikor adom már fel? Semmit nem ér ez az egész. Miért jó ez nekem? Hallgass! Ordítok vissza. Hallgass. Mondom könnyekbe fulladva. Majd néma csend egy pillanatra. De nem azért mert elmentek. Ó nem. Tudom, hogy nem. Megragadom a baltát fölállok és kiabálok. Merre vagy? Gyere elő! Ismét hadonászok. Minden homályos. Minden zavaros. A következő kép, hogy az udvaromon vagyok. Egy nagy farönköt csapkodok kétségbeesetten. Torz képek emberekről. Szirénák. Megragadnak. Minden sötét és fakó. Hol vagyok?

 

Azt mondják hónapok óta élem át ugyanazt. Állítólag én meséltem el nekik mindezt. De mintha még meg se történt volna. Állítólag már nagyon rég itt vagyok. De szerintem csak ma reggel hoztak be. Hiszen olyan idegen, a bögre, a konyha, a fürdő. Állítólag nincs okom félni. De ezzel mondjuk egyet is tudok érteni. Hiszen minden megszokott. Mert minden este ugyanaz. Egy teljesen mindennapi naplemente. Egy teljesen mindennapi emlék. Egy teljesen mindennapi érzés. És a teljesen mindennapi rettegés, félelem és képzelgések. De… Tulajdonképpen ebben sincsen semmi különös. Ugye?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük