🕑 Olvasási idő: 2 perc

 

Folyton összesúgtak a háta mögött. Nem volt egy perc nyugta sem, nem tudott elmenekülni a hol kíváncsi, hol feddő tekintetek elől. Így hát csak mosolygott. A mosollyal indult minden. Eleinte minden reggel küzdenie kellett azért a mosolyért. Sehogy sem illett az arcára, feszültek az izmai, a szája mindig vissza-vissza ugrott abba a bánatos fintorba, amiért utálta magát. De az iskolába már mosollyal az iskolába indult, és bár mindenki kedvesen visszaköszönt neki az utcában, jól tudta, hogy az ő kedvességük legalább annyira hamis, mint az ő mosolya. Mikor a nap feljött, magára ragasztotta, majd mikor eljött az este, a négy  fal között újra levetette.

"Búvalbélelt!"

"Nézzétek már, még a szar is ízetlen neki!"

"Belehalnál, ha próbálnál kevésbé lehangoló lenni?"

" Inkább ne is gyere velünk. Elmegy tőled az életkedvem."

Nem is emlékezett arra, hogy mosolygott-e már valaha. Talán mikor kisbaba volt, de arra nyilván nem emlékezhetett. Csak nézte a tévében a szebbnél szebb nőket, és nem értette, hogy ha őket a fél világ szereti, akkor őt miért közösítik ki mindahányan. Hiszen ugyan úgy mosolyog, mint ők. Ugyan olyan erőltetetten. Sok-sok idő telt el így. Percek, órák,napok,hetek,hónapok és évek repültek el úgy, hogy ő már szinte nem is érezte a kellemetlen feszítést az arcán. Megszokottá vált, a mindennapok része, tulajdonképpen a napi rutin alappillére.

Aztán egy nap újra meghallotta.

"Szánalmas.

"Annyira erőltetett."

"Szinte már sajnálom őt."

"Túl mesterkélt, miért nem veszi észre magát?"

  Akkor már nem mosolygott. Életében először elnevette magát. Tudta, hogy furcsán néznek rá az emberek, tudta, hogy újra a szemrehányó tekintetek kereszttüzében ég. De most először nem érdekelte. Rájött az igazságra. Arra, hogy miért volt olyan nehéz viselnie a mosolyát.

Másokért tette.

Soha nem mosolygott önmagáért, azért mert tényleg úgy érezte, hogy boldog. Olyan embereknek próbált megfelelni, akik nem ismerik őt, mégis elvárással fordulnak felé, és kitaszítják maguk közül, ha nem tesz eleget azoknak. Hát tudják mit? Nyeljenek kaktuszt! Mióta az eszét tudja életében először nevetett őszintén. A mosolya ragyogó volt, hibátlan és természetes. A sajátja volt. Nevetett azért, mert rájött, hogy nincs értelme annak, hogy önmagának hazudjon.

Mert soha nem lehet boldog, ha mindenkinek megfelel, de semmi nem marad abból, akit tényleg szeretnie kellene.

 Saját magából.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük